 | |
|
Persze az, hogy egy mesterséges dolog természetes hatást vált ki, önmagában nem újdonság. Több, mint két évtizede élünk a digitális képalkotás korában, a CGI vagy a photoshop már sokszor bebizonyította, hogy lehet valami érzelmileg telített és közben készülhet olyan anyagból, amely teljességgel nélkülözi az érzelmeket. Ami egy látszólag apró, valójában jelentős különbség mondjuk Fran Rodriguez „photoshop-művész” és Toledano képei között, az az, hogy előbbi kollázsain még ott a kamera és az emberi tekintet tanúságtétele (még ha nem is a művészé), addig az MI-vel készített alkotásoknál ez már hiányzik. Vajon elvész valami közben, vagy inkább valami új megélési mód születik, sajátos kifejeződés és befogadás?
A fénykép 1827-es és a mozgókép 1895-ös megjelenésekor is sokan kongatták a vészharangot, az új médiumok mégsem vezettek a művészet halálához, ellenkezőleg: ahogyan többek között André Bazin filmesztéta is leírta, a fotózás lehetőségeivel lehullt a valóság visszaadásának terhe, az utánzás ősi késztetése a képzőművészek válláról, ennek nyomán pedig megszületett az impresszionizmus, majd a posztimpresszionizmus. Monet, Van Gogh vagy Gauguin sem alkothatott volna úgy, ahogyan tették, ha még mindig a másolás a cél. A film megjelenésével pedig az idő és a mozgás közvetlen ábrázolása kaput nyitott az avantgárdnak. Mindez nem puszta kísérletezést jelentett, hanem a művészet új dimenzióinak felfedezését – egyben az alkotó belső világa, eredeti látásmódja is zöld utat kapott. Annak idején azonban a korai filmek sem voltak többek vásári látványosságnál, és talán pont ugyanúgy fanyalogtak rajtuk a magas művészet nevében, mint ahogyan most bennünket irritál az AI slop („MI moslék”, vagyis a szenzációhajhász, mesterséges intelligencia által generált képi és video tartalom, amit a gyors és rövid távú haszonszerzésre használnak a közösségi médiában).
Ahogyan a film esetében is évtizedek fejlődése és rengeteg kísérletezés kellett hozzá, hogy a szenzáció és a haszonelvű ipar mellett kialakuljon és virágozni tudjon a filmnyelv, úgy az MI-vel való munka kapcsán is bizonyára gyerekcipőben járunk még. Ahogy Toledano is felhívja rá a figyelmet, a társadalom általában zsigerből elutasító az újítások témájában, ragaszkodik a fekete-fehér értelmezésekhez és a drámai olvasatokhoz. Az ember törekszik a biztonságra, és biztonságos dolog valamit vagy teljesen elutasítani, vagy épp ellenkezőleg: feltétel nélkül bízni benne – ezt megfigyelhettük az elmúlt évek technológiai előretörése kapcsán is, elég, ha a chatbot formátumú nyelvi modellek (Chat GPT és társai) használatára gondolunk. De valóban hasonló a helyzet, mint a korábbi új médiumok, a film vagy a fotó esetében? Várhatunk hasonló fejlődést, vagy csak ámítjuk magunkat?
Az MI felszabadíthat bennünket nemcsak a másolás, hanem a dokumentálás kényszere alól is, de nem egyértelmű, mit nyitunk ki ezzel a szelencével. Ha megnézünk egy portréfotót vagy egy valódi dokumentumfilm egy jelenetét, érezzük, hogy amit látunk, él, hogy a forma mögött ott a jelenlét, a felvett dologé és a művészé is. Ha megvizsgáljuk Fran Rodriguez photoshoppal készült alkotásait vagy Toledano képeit, melyeket egyfajta tudatosan előidézett MI hallucinációval hozott létre, bármilyen zavarba ejtő vagy elgondolkodtató is az eredmény, mindkettőn érzékelhetjük a művész jelenlétét, koncepcióit, tudatosságát.
De mi a helyzet akkor, ha már teljesen elmosódik a fikció és a valóság határvonala? Ez nemcsak Toledanót foglalkoztatja olyan szenvedélyesen manapság, hanem mindenkit, aki valami valódit keres. Jean Baudrillard francia filozófus elméletében a szimulákrum egy olyan másolat, amelynek nincs eredetije. Fogalma azért jelentőségteljes, mert leírja azt a folyamatot, mely során a jelek, szimbólumok, a média által közvetített képek felváltják magát a valóságot. Baudrillard a 70-es évek végén és a 80-as évek elején írta filozófiai alapműveit, elmélete többek között a Mátrix című, 1999-ben készült film fő inspirációs forrása lett. A 2010-es években a közösségi média megjelenésével, majd közösségi életünk feletti eluralkodásával a látszat és a valóság elemeinek ez a fajta egymásba olvadása még meghatározóbbá vált.
Az MI kapcsán pedig van még egy fontos elem, amit Yuval Noah Harari is hangsúlyoz a Nexusban: míg a korábbi technológiák és médiumok (könyvnyomtatás, újság, fotó, film) erre képtelenek voltak, az MI képes önálló döntéseket hozni, akár helyettünk is.
Saját tapasztalatom
Az elmúlt bő egy évben kezdeti tartózkodásom meghaladva intenzívebben belementem az MI-vel való közös munkába. És ahogy sok kreatív alkotó, én is bejártam a szkepticizmus, a lelkesedés, a kiábrándulás, majd az alaposan megszűrt, tudatos MI használat tapasztalási ívét. Azt tudtam, hogy az íráshoz, tanításhoz, eleve ahhoz, amiben igazán jó vagyok, nem szeretném használni, de a márkafrissítésem során elkapott a gépszíj, hogy egy sor olyan feladatot adjak neki, amit vagy nem szeretek, vagy nem vagyok jó benne (lehet, hogy egyszerűen azért, mert nem a területem). De akár kurzusanyaghoz készítettem illusztrációt, akár közösségi média-posztot írattam vele, rengeteg odafigyelést igényelt, hogy én magam egyáltalán benne tudjak maradni valamiként. A képeken a tekintet „nem nézett vissza rám”, üres volt, lélektelen, ami cseppet sem meglepő, hisz’ az MI mindenből statisztikai átlagot von - az átlag, a tömegtudatosság szintje pedig sosem lesz a léleké, az egyedi formáé, az egyéniségé, amin keresztül a lélek felragyoghat. Ezért nehéz elképzelni, hogy ezen az úton, ahol most a technológiai hajsza zajlik mindössze a sok-sok adat felhalmozása és ügyes átlagolása révén majd egyszer csak összeáll egy szupertudat, az AGI.
A jelenlét nem egy nagy halom „mi”, egy nagy rakás információ összessége, hanem a „hogyanokban” rejlik: abban, ahogyan csináljuk a dolgokat. Az intelligencia pedig nem pusztán értelem, az értelem csak egyetlen aspektusa, egyetlen féle intellgencia.
Bár az AI generálta képektől és szövegektől rendesen megcsömörlöttem (úgy alkotóként, mint befogadóként), az MI-vel való kapcsolat és együttgondolkodás továbbra is inspiráló számomra. Toledano gyakran hónapokon át beszélget, promptol, újragondol, szerkeszt, amikor a képein dolgozik a mesterséges intelligenciával. Azt mondja, olyan, mintha egy csontrészeg barátoddal beszélgetnél, aki sok mindent elfelejt és sokat hibázik, ennek tudatában és korlátait számításba véve működsz együtt vele. Azt gondolom, a legfontosabb, hogyan és mire használjuk az MI-t, és egész egyszerűen zongorázni lehet a különbséget, ha az alapvető szándék a haszonszerzés, vagy ha valami valódit akarsz mélyebben kibontani, megérteni, megértetni a segítségével.
 |
| © Phillip Toldeano - Edward Trevor: Never Seen the Light (részlet) via Fotografiska Berlin Instagram |
A művész útja az MI korában
Vannak és lesznek is, akik határozottan elutasítják ezt az együttműködést. A jelenlét hiánya, a mátrixba-csúszás veszélye, a szerzői jogi aggályok, egyáltalán, a digitális képekkel való túltelítődésünk szükségszerűen előhív egy ellentétes hatást. A közelünkben nemrég nyílt egy analóg hanghordozókkal teli lemez- és hangszerbolt. Frenetikus, milyen sosem volt zenei formációkat lehet létrehozni az MI-vel, de ha csak az elektronikus zenéről beszélünk, akkor is érezzük, hogy az Enigma és a Depeche Mode digitális szerelemgyereke nem fog egy Return to Innocence vagy egy Home szintű dalt létrehozni. Kérdés, hogy meddig és mennyien igényeljük majd az imitáció helyett a valódi, hús-vér megtapasztalásból születőt, de kétségtelen, hogy alakul egy ilyen analóg és offline életet erősítő tendencia.
Toledano és a hozzá hasonló művészek rendkívül izgalmas és fontos munkát végeznek, hisz’ magának a művészetnek a létét és határait feszegetik, lehetőségeit tágítják. Toledano kifejezetten radikális és új szintre emelte a transzparenciát: ő nem elrejti az MI használatát, hanem a koncepciója részévé teszi.
Az én utam egy amolyan hibrid és szintén tudatos együttműködés, ahol szabadon használom az MI-t, például asszisztenciaként vagy brainstorming-szerű ötletgenerálásra, de nem az egyéni látásmód, a lélekből születő alkotás vagy kreativitás helyettesítőjeként. Ha a kiindító szándék a „spiritusz” (a lelkünkre való hangolódás, a bentről kifelé építkezés), és ha a folyamat alatti figyelem, valamint a döntő, szelektáló, szerkesztő mechanizmusok nálunk, embereknél maradnak, megismételhetetlen egyediségünk nem vész el, sőt ezt erősítheti fel a mesterséges intelligencia.
Ideje hát arra koncentrálni, mi az az egyediség vagy valódiság, amivel rendelkezünk, és a jelenkori technológiai fejlődéssel nem sodródni, hanem arra használni a felhajtóerejét, hogy újradefiniáljuk kik vagyunk, hogyan szeretnénk élni és mi a legigazibb, amit megalkothatunk.
Felhasznált irodalom / Bibliográfia
1. Elméleti és esztétikai háttérirodalom (magyar kiadások):
Bazin, André (2002): Mi a film? Esszék, tanulmányok. (Szerk. Zalán Vince, ford. Örkényi Zsuzsa et al.). Budapest: Osiris Kiadó (Osiris Könyvtár - Film sorozat).
Baudrillard, Jean (1996): „A szimulákrum elsőbbsége”. In: Kiss Attila Attila – Kovács Sándor s.k. – Odorics Ferenc (szerk.): Testes Könyv I. Szeged: Ictus és JATE Irodalomelmélet Csoport, 161–193. o.
2. A Phillip Toledano-kiállítás és az MI-művészet hazai recepciója:
Punkt.hu (Cikkgyűjtemény): Phillip Toledano címke alatti írások és kritikák. (Különös tekintettel a Mai Manó Házban rendezett kiállítás kapcsán megjelent esszékre). Online elérhetőség: Punkt.hu – Phillip Toledano
3. Nemzetközi sajtóvisszhang és interjúk:
Merit, Nisha – Toledano, Phillip (2026): Artist Talk: Phillip Toledano. How easily can we be deceived? (Párbeszéd a fotográfia felelősségéről az MI korában, a Sleek Magazine főszerkesztő-helyettesének moderálásában / Fotografiska Berlin). Online összefoglaló: Fotografiska Berlin – Artist Talk
Blind Magazine (2024): AI and Marmalade: Phillip Toledano’s Alternative England. Blind Magazine (Online). Online elérhetőség: Blind Magazine cikk
4. Kiegészítő kortárs MI szakirodalom:
Harari, Yuval Noah (2024): Nexus. A hálózatok rövid története a kőkorszaktól az MI-ig. (Ford. Torma Péter). Budapest: Animus Kiadó.
Suleyman, Mustafa – Bhaskar, Michael (2024): A következő hullám. Mesterséges intelligencia, hatalom és a huszonegyedik század legnagyobb dilemmája. (Ford. Czbik Balázs). Budapest: Európa Könyvkiadó)
.jpg)
