Próza: ÚJJÁSZÜLETÉS - Darío meséje (Az Egység meséi 13.)

Darío az irodalmi élet sztárja, megkerülhetetlen szervező a városban, aki  saját ambícióit tudatosan háttérbe szorította, remélve, hogy az idő és a kapcsolatai neki dolgoznak. Egy napon azonban azzal kell szembesülnie, hogy a szépen építgetett légvára kipukkad. Vajon mihez kezd élete kudarcával szembesülve?

„Mert ma, mert ma, mert van az a vacsora…" – skandálja magában ütemesen Darío és szinte lebeg a Rue de Buci kockakövei fölött, ügyesen egyensúlyozva a válláról lelógó papírhengerekkel a járókelők nyüzsgő raja meg a kávézók ráérős népe között.

Egyébként is olyan, akár egy szellem, legalábbis szeret úgy gondolni magára, mint a város szellemére − „te, cimbora, egy vagy a város vérkeringésével!” szinte hallja barátja, Mortimer hangját, benne a nem szűnő ámulattal −, bár most inkább kedvére való virtuóz táncosként látnia magát, higanytestű, erős és szabad, örök játékosnak… hóha, hó, felkér és felkéretik, egyszer ezzel, egyszer amazzal, de leginkább mindennel és mindenkivel, egész Párizzsal táncol!

Nem minden napja ilyen könnyű és vidám, széles mosolya is inkább olyan, mint a hanyag eleganciával viselt, drága napszemüvege: egy bizonyos szinten már része a kulturáltságnak, munkaeszköz, amit nem hagyhat otthon. Ó, milyen keményen megdolgozott azért, hogy most így érezze magát, mennyit lótott-futott - ahogy szegény, néhai nagyanyja mondogatta, mint a mérgezett egér -, és mennyit tűrt!

De ma, de ma, de ma van az a vacsora!

Az ide költözés egy álom valóra váltása volt, egy álomé, ami mára csak egy tétje nincs ujjgyakorlatnak tűnik, hisz’ nem csupán egy még nagyobb város, hanem a hozzáillő vízió hívja. Párizs befogadta őt, mint ama mesebeli legkisebb fiút, de tudja jól, hogy a Nagy Almába már egészen másként megy: lesz valaki!

Darío nem állt meg az álmodozásnál, komolyan gondolta tervét és rengeteg energiát fektetett a megvalósításába. Afféle irodalmi csodagyereknek indult, egy szál gitáros performanszokat adott elő füstös kis kocsmákban és szavalt zsúfolt slam poetry esteken csillogó szemű, babaarcú fiataloknak meg kiégett exhippiknek, és hallotta ő azt a tapsvihart, nem képzelgés volt!

Akkoriban vette fel a Darío James nevet is, a Rubén Darío nicaraguai költő és James Dean amerikai színész előtt tisztelgő, mégis valami újat megnyilvánítani kívánó, egyedi művésznevet. Mára már mindenki így szólította és napjában sokszor szólították meg: összenőtt a várossal és összenőtt a telefonjával, összenőtt a művészvilág megannyi színterével és szereplőjével, mindenhol ott volt és sehol sem volt ott igazán.

Húsz évesen, az egyetem mellett kezdett el szervezőként dolgozni előbb abban a kávézóban, ahol az első előadására sor került, majd lépésről lépésre haladt előre egészen addig, míg a város irodalmi életének meghatározó és megkerülhetetlen figurája lett. Csak épp nem úgy, ahogy kigondolta.

Ünnepelt géniusz helyett másokat ünnepelt, pukkantak a pezsgős dugók, koccantak a kávéskanalak a csészék szélén, öblös poharakba folyt a vörösbor, erős kézfogások és szerződések köttettek. Itt plakátokat osztott ki, ott meg felolvasóesteken bólogatott hevesen, ösztöndíjak és rangos díjátadó események, kritikusok és prominensek, élő legendák és fiatal felfedezettek között telt az élete, de az ő áttörése még mindig váratott magára.

Most, ahogy befordul a kiadó szürke, boltíves ajtaján abba az épületbe, ahol az élete nagy részét tölti – az irodája valóban a második otthona, bőrkanapéval, mahagóni asztallal és olyan kifinomult stílussal, amit a saját lakásában nem engedhet meg magának – fanyarul elmosolyodik.

Istenem, mennyi idő telt el, mire eljutott idáig! Több mint két évtized. Igyekezett ő, mégis, szinte csigaként araszolt, mint egyik kedvenc sci-fi-filmjében, ahol bizonyos helyeken másként, sokkal lassabban telt az idő, és akár a szereplők, ő is irreálisan megöregedett.  Belül maradt, aki volt, de odakinn mi minden rohant el előtte anélkül, hogy akár csak megérinthette volna!

Határidőket szabott magának, előbb a harmincadik születésnapját, legkésőbb addigra be kellett volna futnia, de még annyit sem tudott elérni, hogy a huszonkét éves korában megjelent szerzői kötetét a nagy kiadó újra kiadja, és végre rendesen terjessze. A második, igencsak utolsó utáni vonalat a negyvenedik születésnapjára húzta meg, amit tavaly be is töltött. Ráncai és ősz hajszálai szaporodtak és a szíve sem volt már elég erős, az állandó nyüzsgés és az alváshiány kétségtelenül nem tett neki jót.

Nagy számvetésekbe nem bocsátkozott, de legalább a kötete a boltokban volt, és ami minden, de minden eddiginél többet ért: lecsaptak rá felülről is! Olyannyira, hogy a legjobb elsőkötetesek ösztöndíjának várományosa volt. Mit várományosa? Már egy hete tudja, főnöke bizalmas kézszorításából és sokat mondó tekintetéből nem volt nehéz kiolvasnia, hogy élete nagy lehetősége végre beköszöntött!

Az elmúlt napokban szabályosan kényszerítenie kellett magát, hogy úgy dolgozzon, mint eddig, titkos diadalának fénye már annyira átszőtte mindennapi cselekvéseit, hogy a körülötte lévők is gyanítani kezdték: valami megváltozott.

„Ragyogsz, Darío. Mondd, hogy szerelmes vagy! Ugye, megtört a jég?” Lelkes kolléganője kérdésére nevetve felel. „Újjászületek, de nem egy nő által.” – töri le sejtelmesen Anna kedélyét és mélyen a szemébe nézve felhörpinti a maradék feketét. „Megtudod hamarosan.”

Anna már vagy tizenöt éve ismeri, tanúja volt Darío rövid fellángolásainak, „se veled, se nélküled” kapcsolatainak, külföldi utazásokon megélt kalandjainak és ismerte régvolt, nagy szerelmének történetét is, amit ez a sok izgalom elfedni volt hivatott: betöltötte, pont úgy, mint otthon a százéves nagy, kétajtós szekrényét a sok semmire se jó limlom.

Darío tudja, hogy ezek a kapcsolatok afféle pótcselekvések, de azzal nyugtatja magát, hogy a tervezett káosz elválaszthatatlan része az ő kreatív, zabolátlan és nagyra törő természetének.

A tökéletesre vágyna? Még nincs itt a tökéletes, ő pedig nem hajlandó megalkudni! – erről meg van győződve. Gyakran gondol ilyenkor a jó öreg Mortra, aki már háromgyerekes családapa, egyik virágszálának, Dominique-nek pedig épp ő a keresztapja. Ez is egy életút, lehet, hogy sokak számára vonzó, Darío mégsem ilyet akar. Hogy milyet? Szerelem legyen benne mindenképp, de nem bármi áron… és mostanra már nem is rohan sehová, van még mit elintéznie.

Mert - bár erről soha, senkinek nem beszél - legbelül mélyen hiszi, hogy a gondosan megérlelt sikere és az általa ölébe hulló új életkörülményei elhozzák számára azt a Nőt, aki már őt, az igazi Daríót fogja látni és szeretni.

Kicsit kellemetlen, hogy Annának nem beszélhet a terveiről, a konkrét terveiről, hogy előbb befejezi azt a majdnem kész könyvet, lenn, Délen, hogy nem kell tovább tekernie a mókuskereket, mert az ösztöndíj olyan mennyiségű muníciót biztosít, annyi pénzt, szabadidőt és kézzel fogható lehetőséget ad, hogy tényleg minden megváltozik.

Még nem mondhatja el, egy kicsit megváratja a barátait, de hisz’ ő is mennyit várt! Nemsokára viszont minden lapját kiterítheti, bizony, már holnap, mert ma, mert ma, mert ma van az a vacsora!

Milyen érdekes! Most kifejezetten nem feszeng szűk szabású alpaka öltönyében a Ducasse étterem gigantikus kristálycsillárai alatt, talán most először érzi ilyen egészen irracionális környezetben is felszabadultnak magát! Igen, pontosan ez illik az alkalomhoz!

Elhatározta, hogy teljesen jelen lesz a ma esti beszélgetésen, nem a szokásos szellemtáncát járja, hanem tudatosan megél minden egyes pillanatot, kiélvezve azt, amiért olyan keményen megdolgozott.

Nem siet és nem odáz el semmit, itt van, a lehető legjobb helyen és időben, a társaság krémjével, azokkal az emberekkel, akik az ő földi őrangyalai és a lehető legtökéletesebb időzítéssel elhangzik a lehető legtökéletesebb mondat: „Darío, rád gondoltunk, de nem csupán a szervezői és szerkesztői tapasztalataid miatt, hanem mert művészként is megvan az érettséged, hogy megértsd és valóban támogatni tudd őt. Persze, hogy nem könnyű eset, de abban mindannyian egyetérthetünk, hogy óriási potenciál rejlik benne. Igazi tehetség…”

Várjunk csak, ez nem egészen az a mondat!

„Nem egyszerűen egy ügynöki állást kínálunk neked, hanem arra kérünk, légy a menedzsere, mentora, szellemi partnere és titkos jobbik fele Ángel Écho-nak.”

Hogy mi?! A tejfelesszájú Ángel? A mondjuk rá, hogy tehetséges, de iszonyúan túlértékelt, ostoba kis pöcs? Ez olyan, mint egy rémálom! Darío hebeg-habog. „Az ösztöndíj… azt hittem, arról van szó, nem állásajánlatról. Ki kapja az ösztöndíjat?” „Természetesen Ángel. Ezért is olyan páratlan az ajánlat.”

Kínos csönd. Mintha megakadt volna a lemez, hiba a mátrixban.

Egyszerre minden összeáll! Hát persze, hogy ő, a szoborszerű feminin szépség és a rocksztáros lazaság „minden egyben” megtestesítője, a százezer Instagram-követős kortárs költő – miközben Darío-nak alig háromszázat sikerült összegrundolnia -, az álcinikus poéngyáros, főállású önmarcangoló és polgárpukkasztó úrifiú!

De hát nem számít a mélység, a tapasztalat, a bölcsesség, semmi nem számít?

 

„Á, értem” – szalad ki belőle hirtelen, epénél is keserűbben -, „ilyen fos világot élünk, hogy az Ángel-félék tarolnak, a valódi értékekre pedig senki nem kíváncsi. De tudjátok mi van? Pont ti, nem más, hanem ti kreáljátok ezt a szörnyű, felszínes, gagyi, inger-függésben tartó világot, ezt a buta, primitív fogyasztói mocskot. A magas művészet nevében erre szavaztok, ebbe fektetitek a pénzeteket, ezt sztároljátok. Hát köszönöm… a nagy semmit… én itt végeztem, kiszállok, soha a büdös életben nem ugráltathattok már.”

Mintha nem is ő beszélne, vagy nem az az ő, akinek magát annyi éven át nevelte. Sokkal nyersebb, dühösebb ez a valaki, és ijesztően boldogtalan. Fájdalom hasít belé, mint valami utórengés a hirtelen kimondott szavak nyomában, annak az érzete, hogy nincs ebből megfelelő visszaút, nincs olyan, amivel elégedett lenne, a dübörgő adrenalin alatt pedig valami meglepő, amiről már maga is megfeledkezett, hogy a birtokában van: erő.

„Na, csá” – nem épp a legelegánsabb kilépő, de egy másodperccel sem akar több időt itt tölteni. Kifelé menet kicsit megtántorodik a valószerűtlenül süppedő szőnyegen; jó volna valami szilárd talajt fogni, de ennek esélye most már fényévekre távolodott tőle.

Egy darabig kóvályog az ismerős utcákon, az oly’ sokáig otthonának tekintett művésznegyed azonban már nem fogadja be. Most, hogy végre súlya van a lépteinek, egészen röhejesnek érzi az elmúlt évek veszett lótás-futását, sok hűhó a - szó szerint - semmiért, elárulta őt ez a város, mindent elvett és semmit sem adott, elég most már ebből a színjátékból, ideje hazamenni! De hová? Taxit int és automatikusan mondja be lakásának címét. Mégis, hová máshova?

Idegen, hűvös, nem belakott; szálláshely ez, nem otthon. Csak most veszi észre, hogy bár fenntartotta, mégis mennyire elhanyagolta. Mi végre ez a rengeteg kacat? Semmit sem érez már magához tartozónak, sőt dühíti, irritálja ez az értelmét vesztett, lelketlen díszlet.

Előbb az ösztöndíj-est plakátját tépi le a falról – alaposan miszlikbe aprítja -, majd jönnek az ostoba hűtőmágnesek, meg a ronda kép, amit akkor festett, amikor még azt hitte, festeni is tud.

Hamarosan egy egész halom apróra tört, zúzott, szaggatott semmi fölött kuporog, de még mindig túl nagy súllyal nehezedik rá ez az egész… micsoda ál-élet! Pontosan ezt gyűlölte mindig, ezt a megalkuvást, ezt a szerencsétlen színjátékot és ő is a részese lett. Aktív fenntartója valaminek, amihez semmi köze.

De ma végez mindezzel; ironikus, de tényleg ez az ő nagy estéje. Nincs visszaút, letépi ezt a hazug maszkot magáról, még ha beledöglik is.

Az éjszaka közepén kisteherautót hívni, fizetett segítséggel mindent felpakolni, még baltát is szerezni, a Szajna-part külvárosi, elhagyatott részére hajtatni, miközben egyetlen kérdést sem szegeznek neki, mert nincs is többé semmi szükség rá, hogy magyarázkodjon bárkinek: Párizsban ezt is lehet.

Lehet és ő éppen ezt teszi, de magára maradva a már hajnalpírt villantó, sötétlila, nyári ég alatt, semmiféle megkönnyebbülést nem érez. Akkor is csak átmeneti, örömre még csak nem is hasonlító a jó érzés, amikor végez az öreg szekrény feldarabolásával, tüzet rak és tűzre vet mindent. Ösztönös könnyebbség, ám csak a test érzi, ő mintha végérvényesen elszakadt volna tőle. Elszakadt magától.

Dühe a lángokkal együtt lobog, jöhet minden lom, semmi sem kell többé, nem kellenek a régi gúnyák, a rossz versek, a nevetséges szerelmes levelek – mindig „Ő az igazi” -, az önámító álmok, nem kell a kudarc és nem kell a megalkuvás. Mit is mondott az őrangyalainak ma este? Hogy ők tartják fenn ezt a látszatvilágot? De hisz’ minden, amit rájuk mondott, fokozottan igaz őrá! Ő az, aki alárendelte magát, aki eltékozolta egész eddigi életét, senki sem kényszerítette, hogy ezt tegye, még csak nem is kérte, az ő hazugsága volt minden! Mégis mit várt és mit akart? Hírnevet és pénzt. Elismerést. Sőt, mi több, azt, hogy géniuszként ünnepeljék. Géniuszként… most mélységesen szégyelli magát.

Gyűlöli ezt a szerencsétlen kurafit, akivé lett, aki minden tartást nélkülöz, aki nem hozott létre semmi említésre méltót… akinek nincs értelme tovább élnie. Mint egy áramütés, úgy éri a bizonyosság: véget kell vetnie ennek! Nem tudott élni a lehetőséggel, amit életnek hívnak, itt az ideje, hogy – most az egyszer, mert talán valóban jobb későn, mint soha – méltósággal visszaadja.

Milyen színpadias és mégis mennyire a helyén van minden – fut át rajta, miközben az utolsó lángok is elhalnak. Szürke hamu, tökéletesen élettelen, amorf romhalmaz áll előtte, eltakarítja ezt a mocskot, aztán ideje távozni. Nem lesz búcsúlevél és semmi hasonló, senkinek nem tartozik már semmivel, csupán magának azzal, hogy befejezze.

Egy épen maradt faággal elkezdi a takarítást, a mozdulatai ösztönösek, teszi a dolgát. Időbe telik, míg lefékez, majd megáll: a hamurengetegből elővillan valami, amiről egyszeriben azt sem tudja, mi, aztán ráébred. Dominíque rajzának egy részlete, egyszerű kis gyerekrajz, nem lehet rámondani, hogy különösebb tehetséggel rajzolták meg a vonalakat. Nyuszi, virág, kislány, valószínűleg az ötévesek jelentős része többet tud már ennél a pont, pont, vesszőcske stílusnál, mégis, ebben a pillanatban úgy látja, mintha nem lehetne tökéletesebb!

Nevetés tör ki belőle, miközben a hamuból kikapart kis papírdarabot – otthon a hűtőszekrény ajtajára tűzte ki -, most a szívéhez szorítja. És a következő pillanatban már a nevetés és sírás furcsa elegyével öleli, nem is a rajzot, saját magát. „Úristen, ez őrület… mit műveltem magammal? Száműztem magam a saját életemből, pedig én egy csoda vagyok, épp ilyen csoda vagyok! Csoda vagyok!”

„Csoda vagyoook! Csodák vagyunk mindannyian!” – üvölti hangosan, bele a hajnali égbe, a hajnali városba. Pár hobó visszahörög: „kussoljál már”, de ő csak nevet, végre tényleg jóízűen. Hogyan fordulhat át minden egy szempillantás alatt, mi ez az egész? Végre azt érzi, hogy él… eddig vegetált! Soha nem volt elég jó a szülei számára, de hisz’ hogyan láthatná meg bárki más a Valódit, ha ő nem azt éli? Sehogyan! Ő sem látta eddig. Hazugságspirálban pörgött és forgott, azt játszotta, hogy más emberek tekintetétől függ az önbecsülése. Elhitte, hogy ha ők érvényesítik, akkor végre elég jó lesz. Elhitte, ezért ez volt a valósága.

Nem látta magát és nem látott másokat, tényleg itt sem volt. Mostanáig. 

Mély levegőt vesz és szinte kidobja magából az ágy. Van valami semmihez sem fogható ezekben az aranyködbe burkolózó nyári reggelekben. Kakaskukorékolás szűrődik be a távolból, mezítláb megy ki a verandára. Mosolyogva konstatálja az előző este történéseit és gyönyörködik az előtte elterülő tájban.

Fél éve, minden egyes nap hálát ad. A lehető legjobb döntése volt, hogy minden pénzét ebbe a csodába fektette, otthagyta Párizst, megvette és kipofozta ezt a házikót és kis birtokot itt, Délen.

Gazdálkodik és vendégeket fogad, amikor kedve tartja - megtalálják a városi létből, főleg Marseilles-ből elvonulni, feltöltődni vágyók. Van, hogy ő maga főzi a vacsorát, elmond nekik egy verset, eljátszik egy dalt, sőt olyan is, hogy együtt örömzenélnek.

Sosem hitte volna, hogy Provence lesz az otthona, ahogyan azt sem, hogy ilyen, mindenre kiható átalakulásban lesz része. Amióta lehullott róla az emberektől való függősége, amióta nem teper az elismerésért, olyan egyszerű és szép élményei vannak a többi átutazóval, mint azelőtt soha.

„Csak bátorság kellett és hogy megkegyelmezzek magamnak.” – gondolja.

És megint a tegnap este mosolya, de nem egy emlék, hanem valami különösen friss. 

Egyik szállóvendégével, Laylával órákon át beszélgettek a csillagok alatt, fesztelenül és jelentőségteljesen. Ez a nő, ez a találkozás, ez a pillanat nem csak valami új, hanem pontosan az, amit annak idején elgondolni sem tudott. Itt van és olyan természetes… minden sejtjével érzi.

Darío bemegy a házba, hogy reggelit készítsen kettejüknek.

**

A teljes novellasorozatot innen éred el!

2020-ban megjelent, Csendvirágok című verses-novellás kötetem itt vásárolhatod meg.

"ENNEK MEG KELL LENNIE" - AZ ALKOTÁS ALKÍMIÁJA

Sokféle motivációból alkothat az ember és mindegyiknek megvan a maga létjogosultsága. Mégis, csodálatos, felemelő és a személyiségedre nézve mélyen transzformáló hatású, amikor az egyetemes alkotóerő csatornájává válsz.

Ilyenkor azt érzed: ennek meg kell lennie, függetlenül attól, milyen lesz a végeredmény!

Nem dolgod, hogy megítéld vagy, hogy a fogadtatásán gondolkozz. 

Nem azért csinálod, mert „megéri”, még csak célod sincs vele. 

Nem tudod, mire visz ki ez az egész, sőt, van benne valami nagy és ismeretlen, ami először talán félelmetes.

A lényed forrásából fakadó vágy hajt, hogy kifejeződj, hogy formát adj, hogy pont az szülessen meg, aminek lennie kell, s ez felülírja a félelmet.

Átadod magad annak, ami egyszerre nagyobb nálad és mégis Te vagy. Elönt az öröm, az erő és a bátorság.

A „kicsi én” hiheti azt, hogy ezt nem lehet megcsinálni, hogy ő kevés, hogy nem fogják értékelni - már nem ő irányít, s bizony el is tűnt a pillanatban.

Teszed egyik lépésed a másik után. Olyan, mintha minden magától menne, közben mégis tudatosan irányítod az energiát. 

A részletek sorra megjelennek előtted, pont a megfelelő időben mindent meg tudsz válaszolni, amit még nem láttál előre, kibontakozik előtted az út...
Végül pedig magad is megleped az eredménnyel. :)

A fentieket nem csak saját tapasztalatból tudom, hanem több száz csodás embertársamat kísértem rövidebb-hosszabb ideig ezen az úton, és mindenkinél így működött.
Ami a „non plus ultra”, hogy ez nem csak a konkrét művészeti ágakban való alkotással van így, hanem minden teremtő, megvalósító folyamattal!

Aki erre egyszer igazán ráérez és engedi az említett transzformáló hatást munkálkodni - s minden életterületén tudatosan így nyilvánul meg -, annak egész élete művészetté válik! 

Ez pedig maga a szeretet, az öröm és a szabadság. A Lélekjelenlétben élt élet.

Mi az hát, amiről most úgy érzed, „meg kell lennie”?

Mik azok a történetek, melyeket el kell mesélned? 

Mi az, amire hivatott vagy - és épp így, ebben a formában csak Te vagy rá hivatott? 

 

A GYÓGYÍR - Gaia meséje (Az Egység meséi 12.)

Gaia, az Anya-bolygó csodálatos gondoskodással hordozza és táplálja gyermekeit. Ám az emberek megfeledkeztek róla, ahogyan saját maguk valódi természetéről is. Vannak azonban, akik emlékeznek rá és segíteni szeretnének neki.

Egyszer, réges-régen egy fiatal galaxis szívében megszületett a formaöltés vágya. „Vajon hogy történhetett ez meg?” – kérdheted. Mi kell ahhoz, hogy valakiben fellobbanjon a létezés szerelme?  Talán elege lett az űr hideg magányából, talán csak ez a dolgok rendje, s egy ártatlan pillanatban egyszerűen megjelent benne az érzés: „változni szeretnék!”
Vágyott rá, hogy kifejeződjön, így szépen, lassan elkezdte anyagba álmodni magát. Tejfehér csillagködeinek végtelennek tetsző tengere sűrűsödni kezdett, majd kiemelkedett belőle egy tüzesen ragyogó csillag – mintha csak most éledt volna fel igazán a szíve! -, s körötte kilenc izzó gömb. 

Forrt a láva, pulzált a tűzmag, és hosszas, különös alkímiával kialakultak a bolygók. Mindőjük más volt, ám mind ugyanannak az egynek a részét képezte. Tökéletes harmóniában keringtek tápláló fényforrásuk körül, de a formaöltés áradó tánca nem állt meg: ők maguk is tápláló forrásaivá váltak az életnek, mely sajátos, csak rájuk jellemző módon öltött testet rajtuk.

Hogy a Rend része, s az Isteni Szerelem kifejeződése, Gaia abban a pillanatban felismerte, hogy öntudatára ébredt. Ekkorra már végbement benne a kiegyensúlyozódás folyamata: a forró magmát hűs óceán borította be, az egymásba záródó maghéjak kéreggé szilárdultak, majd a kölcsönhatásból létrejött a légkör, mely gyengéd, de biztosan óvó karokkal ölelte át a felszínt.

Gaia legbelül, lénye magjában - mely ugyanúgy pulzált és ragyogott, mint odakinn a Nap – pontosan érezte küldetését. Olyasmire rendeltetett, amire azelőtt soha senki: méhéből egyedi és megismételhetetlen csoda fakad majd! 

Bioszférájának megszületése és fejlődése végtelen örömmel töltötte el, s ahogy az öröm a maga természetes útján tovább áradt, Gaia megannyi elképesztő átalakulás után burjánzó, zöld bolygóvá vált. Őserdei ontották a friss, oxigéndús levegőt, hatalmas, mélykék óceánjai pedig maguk is anyaméhekké lettek: belőlük emelkedtek ki az első élőlények.

Mennyi, de mennyi mindennek kellett tökéletes rendben együttműködnie ahhoz, hogy az Isteni értelem, az önállóan tapasztalni képes, tiszta tudatosság is testet ölthessen rajta!

Gaia kitartóan táplálta, kérlelhetetlen gondoskodással hordozta, regenerálta, szülte meg, bontotta le és szülte újjá az élet szikráját, mire felszínén megjelent az állati létformát meghaladó, ám azzal eredendő harmóniában élő faj: az ember.

Az ember, aki Édenkertként kapta a Földet, s aki számára Gaia egyszerre lehetett bölcső és sír: újjászületések és kiteljesedések áradó formaöltésének talaja. Otthon, melyben tudatosságának Napként világító fényénél megismerhette önmagát.

Április vége volt. Szelíd, de már életerős napfény simogatta a lustán hömpölygő folyó felszínét, a platánok zsenge zöld leveleit és a nagy, edzett-üveg ablakokat.  Simogatta volna az emberek arcát is, de jó ideje már senki nem fordult a Nap felé. A természet a nagyvárosok peremére és a távoli vadonba száműzve csendesen munkálkodott, csak az időjárás egyre megszokottabbá váló szélsőségei hívták fel rá a figyelmet.

„Hogy is emlékezhetnének rám, ha önmagukat sem ismerik? Hogy becsülhetnének, ha maguknak is ártanak?” – gondolt szomorúan gyermekeire Gaia. Az élet áradt tovább, hisz’ ez volt a dolga, s ő ugyanolyan odaadóan ontotta áldásait, mint az édesanya, aki nem kérdi, kell-e táplálnia szülöttét.

Soha ennyi ember nem élt még a Földön, tudatuk azonban sűrű fátyolba burkolózott. Évmilliókon át tapasztalt az ember, lélekben szárnyalva és sárban dagonyázva, civilizációk sorát teremtve meg és bontva le, ám mára egészen elfeledte, ki ő és mi végre él itt.

Mostanában a legtöbben az elméjüket uraló virtuális világba menekültek, kézzel fogható, hús-vér valóságuktól pedig egyre távolodtak. Ahogyan Napjuk áldását nem érezték, úgy azt sem, mit ad nekik a Föld. Nem tudták már, milyen mezítelen talppal érinteni a talajt vagy átölelni egy fát, átengedve magukat a visszaáramló ölelésnek. Nem tudták, milyen, mikor a szív ragyog és a magára ébredt tudat látja a Valóságot: hogy minden, ami körülveszi - így a másik ember is - önmagával egy, s ugyanannak az egésznek a része. Az energia megrekedt. Az ember már jóval többet pusztított, mint alkotott, sem magát, sem az állat- és növényvilágot nem kímélte és észre sem vette, hogy mindennapjait és rendszereit a táplálkozástól az oktatáson, munkán és szórakozáson át a gyógyításig és a spiritualitásig mennyire átitatja az erőszak.

A még józanságra képes emberek között az utóbbi időben egyre több szó esett Gaia megbetegedéséről. Bizony, sokasodtak Gaia lázrohamai, aminek következtében a hirtelen felmelegedés, majd a hidegrázós lehűlés szakaszai váltották egymást, napról napra látványosabban rajzolva át a Föld tájait és végérvényesen megváltoztatva az ott lakók életét.

Ahogyan a test a tudat fájdalmas elzárkózására tünetekkel reagál, Földanyán is kiütköztek a krízis jelei. Amanda épp ezen gondolkodott, amikor szokás szerint aggodalmas megoldás-keresésbe merülve rótta a most szinte teljesen üres utcákat. Hétvége volt és igazán kellemes tavaszi idő, ám senkit nem látott odakinn. „Hol a fenében vannak?" – zakatolt benne. „Egyáltalán én mit keresek még itt?”

 

Neki mindig fontos volt a természet, ezért is lett eleinte lelkes, majd harcos, később már inkább csak elkeseredett környezetvédő aktivista. Ő és a társai folyamatosan szervezték a tüntetéseket, tartották az előadásokat, szólongatták az embereket, ám úgy érezték, kezdeti sikereik után nem tudtak valódi változásokat elérni: kevesen csatlakoztak hozzájuk és legfeljebb egészen kis lépések megtételére voltak hajlandók.

„Falra hányt borsó, minden, amit mondunk. Hiába figyelmeztetünk nap, mint nap a veszélyre, az emberek nem akarják meggyógyítani Gaiá-t.” Amanda kezdett belefáradni a küzdelembe, kimerültségét pedig tetézte a sejtelem, hogy az emberek közönyénél is jobban bántja saját hitének elvesztése. Elégedettsége az elképzelt eredményektől függött, ezek elmaradása pedig egyre rosszabbul érintette. Olykor derűsebben tudott látni, egészen apró dolgoknak is örülni, máskor sötétebben, csalódottan, mostanra viszont már nagyon elege volt ebből a hullámvasútból.

 

„El innen!” – suttogta maga elé. Csak a gondolatainak akart megálljt parancsolni, ám a lába is megtorpant. Egy fényűző lakberendezési üzlet kirakatát bámulta és annyira életszerűtlennek tetszett minden, amit ott látott a szmokingba-tűsarkúba öltöztetett műanyagbabáktól a márványlapos, aranyozott konyhabútorig, hogy elnevette magát. Sarkon fordult és meg sem állt a zónázó vonat állomásáig.

Áldás volt megérkeznie az erdőszéli kilátóhoz, megmászta, kiszellőztette a fejét, majd a nagy, parkosított tér felé vette az irányt. Most még az sem zavarta, hogy mások is vannak itt, néhány méterre tőle egy család ücsörgött a fűben. Amanda leheveredett a lejtős oldalon és már csak Gaia érintésétől is megkönnyebbült. Megszokta, hogy élő entitásként tekint a bolygóra - már gyerekkorában is beszélt a fákhoz, a kis patakhoz és a békákhoz a kert végében -, eddig mégsem jutott eszébe, hogy kéréssel forduljon felé. „Mit keresek én itt? Mi végre ez az egész? Gaia, segíts tisztán látnom, segíts, hogy segíthessek!”

Hosszan felsóhajtott, aztán nem győzte újra meg újra venni és kifújni a mély levegőt. Választ nem kapott, mégis egyre jobban érezte magát. Olyan valós és kézzelfogható volt minden, szikrázott a nap, melegen, stabilan tartotta a föld. Saját lélegzetvételét és szívdobogását hallgatva az futott át rajta, hogy teste éppoly’ stabilan hordozza őt, mint Gaia. Pici szellő cirógatta az arcát, egy sasmadár vitorlázott át az égen, annyira nem volt semmi agyalni való, csak ez az egyszerűség itt, most.

Jobbra pillantott és a család három év körüli kisfiát látta meg. Épp lefeküdt a földre, az oldalára gördült és a lágy lejtésű lankán gurulni kezdett. Amandában nem ilyen kép élt a gyerekekről, ez a kicsi valahogy más volt. Két kézzel markolta a füvet, élvezettel túrta a néhol löszös-homokos talajt, újra és újra ismételte a legurulást - de csak úgy, a saját örömére - és közben hahotázott. Mire széles vigyorral az arcukon a szülei is közelebb léptek hozzá, Amandából is kibuggyant a nevetés.

 

Ez a gyermek érezte a Földet. Úgy játszott Gaiával, mint aki az anyukája csiklandozásáért huncutkodik, és vele együtt viháncol ilyen önfeledten.

 

De hisz’ Amanda is érzett, de még mennyire, hogy érzett! Arcán könnycseppek gördültek végig, mégis határtalan öröm árasztotta el. Újra a Rend része volt. A Föld élt és vele egyként ő is. A szíve lüktetett. A boldogság, a nyugalom és az erő nem máshonnan érkezett: őbenne ragyogott!

Csupán hónapok teltek el, de Amanda első óhaja, amit azon a városból kiszabadulós napon, a vonaton hazafelé menet kimondott, máris elkezdett testet ölteni. Az életében szépen és nem is olyan lassan változások sora indult el. Most pedig itt állt valami egészen újnak a kapujában: arra készült, hogy megnyissa az erdei iskolát, melyet régi álmának felélesztésével szinte játszi könnyedséggel valósított meg.

Mintha csak öröme visszhangoznék, özönlöttek hozzá a gyermekek. Szüleik lelkesen íratták be őket hozzá, hogy segítségével a Földdel harmóniában tapasztalhassanak és tanuljanak.

Bár aktivista társaival továbbra is zajlott a közös munka, az átalakulás kézzel fogható volt. A félelem és düh helyét átvette valami más. Amanda öröme ragadósnak bizonyult és közülük is egyre többen álltak bele saját erejükbe, szívvel-lélekkel munkálkodva hivatásukon - pontosan úgy, ahogyan az csakis rajtuk keresztül fejeződhetett ki.

Mivel önmaguknak nem ártottak többé, másoknak sem tudtak, s az energia felszabadultan áramlott tovább, olyan alkotásokat létrehozva, melyek minden elképzelésüket felülmúlták. Gaia pedig minden pillanatban, amikor valaki hazatért hozzá, tisztább, egészségesebb és boldogabb lett.

„Vajon hogyan történhetett ez meg?” – kérdheted. Mi kell ahhoz, hogy valakiben fellobbanjon a létezés szerelme?  Talán elég volt a bezárkózásból, talán csak ez a dolgok rendje: vágyd meg, lépd meg, éld! 

**

A teljes novellasorozatot innen éred el!

2020-ban megjelent, Csendvirágok című verses-novellás kötetem itt vásárolhatod meg.

HOGYAN KEZELJÜK A KRITIKÁT?

Sok tanítványom és alkotótársam visszatérő „mumusa” a kritika; számomra is hosszú időn át az volt. Érdemes erről a témáról beszélni, és ha kihívást okoz, meghaladni a régi mintáinkat. Felemelő érzés ugyanis, amikor rájövünk, képesek vagyunk változni és megtaníthatjuk saját magunkat, hogyan kezeljük a helyükön a dolgokat! :)

Mert legyen szó bármilyen önkorlátozó múltbeli berögzülésről, bizony, mi adtunk neki energiát és mi is alakíthatjuk át, a tudatosságunk erejével! Létre hozhatunk egy olyan, új belső rendet, amivel igazán összhangban vagyunk.

Ez az írás nemcsak azoknak szól, akik írnak vagy más területen alkotnak, hanem mindenkinek, aki félt vagy szenvedett már mások kritikájától, elutasításától, bántó vagy bántónak érzett véleményétől. 

A bejegyzésből az is kiderül, hogy az előbb felsorolt minőségek közé nem kell egyenlőségjelet tenni, sőt fontos megkülönböztetnünk őket egymástól, a változtatás kulcsa pedig mindig a mi kezünkben van! 

Íme, öt dolog, amit érdemes megfontolnod és megtenned, ha kritikáról van szó:

1.  LÉPJ ELŐ!

Bármennyire furcsán hangzik elsőre, de úgy látom, az elismerés iránti vágy és a kritikától való félelem "motorja" ugyanaz. Sokunknak van kihívásunk az egészséges önértékeléssel, ami legtöbbször egy érzelmileg elérhetetlen szülővel (vagy szülőkkel) való kapcsolatunkból ered.
A jó hír viszont az, hogy ez hatalmas ösztönző erő, hogy az önismeret és önkiteljesítés útján járhassunk! 

Nem kaptad készen az önbizalmat, de igazából ezt senki nem kaphatja kívülről: a gyakorlatban, a tettek mezején kristályosodik ki, mi a valódi és mi nem az.

Legbelülre hallgatózva mindig érezheted, hogy a Lelked azt súgja, egyedi és értékes vagy. Olyasmit adhatsz a világnak, ami csak általad önthet formát. 

Légy bátor, merj látszódni, mutasd meg magad, munkáld ki és műveld odaadóan, ami Belőled születik! 

2. ENGEDD MEG MÁSOK LÁTÁSMÓDJÁT! 

Alapvetően igaz, hogy „több szem többet lát”: a nézőpontok és kifejeződési módok sokfélesége tápláló, inspiráló és fejlesztő. 

Ha arra gondolsz, milyen jó érzés Neked szabadon tapasztalni, máris segít, hogy elfogadd, másoknak is az. 

Még akkor is, ha esetleg nem értesz egyet a véleményükkel vagy ők a Tieddel. 

Mások látásmódja és az egymással való kommunikáció – ha a kölcsönös nyitottság és megbecsülés jelen van! – mindannyiunkat gazdagít és emel.

Ez is olyasmi, ami nem megy egyik napról a másikra. Régi, zsigeri szinten rögzült megszokásokat, félelmeket, bizalmatlanságot felülírni nagy kaland, de megéri! ;)

3.  NE VEDD KÉSZPÉNZNEK A VÉLEMÉNYEKET!

Tudod, sokan szeretnék, ha valaki megmondaná a tutit, de minden „objektív vélemény” illúzió. Minden ember a saját szűrőjén keresztül lát, és ezer dologtól függ, hogy az adott pillanatban mit érzékel igaznak.
Ha nem megmondó-embereket és kőbe vésett igazságokat, hanem a Valódból születőt, az autentikus hangod és utad keresed, akkor mindenekelőtt magadhoz kell hűnek és őszintének lenned! 

Akár alkotásról, akár bármi másról van szó az életedben, ki ismerhetné jobban, mélyebben azt, aki vagy, mint Te magad?

Tanulj meg bízni az intuíciódban, támaszkodj minél többet erre a belső forrásra és minden tekintetben egyre több csodát élsz majd meg! 

4.  KÜLÖNBÖZTESD MEG A KONSTRUKTÍV KRITIKÁT A TERMÉKETLENTŐL! 

Amikor valaki kritikát fogalmaz meg az alkotásoddal, viselkedéseddel vagy cselekvéseddel kapcsolatban, figyeld meg, hogy elsősorban támogató-e a Hozzád fordulása vagy inkább a saját egójáról szól.

Nem mindig könnyű ezt megkülönböztetni, főleg akkor, ha érvényesnek fogadtunk el olyan szabályrendszereket, melyek folyamatos diszharmóniát keltenek bennünk.
A megoldás, hogy kilépsz a kapcsolati játszmákból – s ha az illető nem „jön” Veled, magából a játszmás kapcsolatból is érdemes! 

Merj tisztán látni és nemet mondani azokra az emberekre, akik személyedben kritizálnak, akiknek sosem lehetsz elég jó! Találj olyan támogató társakra, akik mellett önmagad lehetsz, mert ilyen mindenkinek jár!

A megkülönböztetés finomabb – és az önismereti úton elkerülhetetlen – szintje, hogy a saját elmédből érkező hangokat is meg tudd különböztetni. Hagyj fel a destruktív, önmarcangoló mintákkal, fedezd fel újra azt, ami természetes: hogy szerető és támogató módon állsz önmagadhoz!

5.  MERJ VÁLTOZNI!

„Nem a világ a sebed, az én ilyen vagyok az” – írtam a Csendvirágok kötetben szereplő, Világ című versben (József Attila Eszméletének híres sorára reflektálva). 

Mit is jelent ez? Amíg ragaszkodsz ahhoz, hogy Te valamilyen vagy, másmilyen pedig nem lehetsz (és ugyanezt másokról is kiállítod), szükségszerűen újragenerálod a szenvedést. 

Felsorolni sem tudnám, mennyi örömteli változást köszönhetek a más látásmódok, netán kritika hatására elinduló benső folyamatoknak! 

A kulcs itt is az, hogy belülről kifelé változzunk és változtassunk, ne magunkra erőltetve valaki más nézőpontját vagy elvárásait, hanem a Lelkünkből vezérelve!

Ahogyan egyre inkább megtanulunk így tenni, megtapasztaljuk, mit jelent együttműködni - valójában együttáramlani :) - a bennünk és a világban egyként ott lüktető Élettel. 

Ez a boldogság, a szabadság és a fejlődés természetes létállapota. Élvezd! :)

**

Jelenleg nincs aktuális kurzus, ha kíváncsi vagy, mit tartok a közeljövőben, iratkozz fel hírlevélre, hogy első kézből értesülj róla!

NÉGY NŐVÉR - Szibilla meséje (Az Egység meséi 11.)

Szibilla botcsinálta erdőtündér, aki szeretné visszanyerni a teremtőerejét. Sajnos nem olyan ügyes, mint a nővérei és fogalma sincs arról, mi az ő valódi hivatása, sőt, van-e neki olyan egyáltalán. Váratlan helyekről kap segítséget, és fokról fokra megtanulja értelmezni a jeleket.

Apró gallyak törtek és sokéves avar ropogott a talpa alatt, miközben a megszokott mozdulatokkal újra átvizsgálta a tisztást. Ma is, mint oly’ gyakran tűzgyújtáshoz alkalmas rőzse után kutatott.

„Különös” – tűnődött Szibilla finom anyagból szőtt, mégis melegen tartó mokaszinjára pillantva. „Micsoda zajt csapok!” Homályosan, mégis sajgó hiányérzettel emlékezett rá, hogy valamikor gyermekként még olyan könnyű léptekkel járt-kelt idekinn, mint minden rendes erdei nimfa; puhán szökellt, nesz sem hallatszott a nyomán.

 

Egykoron egy volt a természettel, s pont úgy élt itt, mint ahogy a lazac lubickol a sebes sodrású folyóban. Minden nap kaland volt, lelkesedéssel ébredt, hálával feküdt és eszébe sem jutott kételkednie magában. „Azok az idők elmúltak” – sóhajtotta szomorúan. Hátra vetette régen lángvörös, mára kicsit kifakult, de még mindig rakoncátlan fürtjeit, vállára kapta megpakolt cókmókját, s bár az ismerős, beletörődő hangulat uralta, úgy döntött, tesz egy kis kerülőt és arra megy, amerre régen járt: az Öreg tó felé.

Annak idején ez a tér látomások és belső sugallatok fogadásának színhelye volt, kislánykorában ő is többször járt itt a testvéreivel. Egyedül csak egyetlen egyszer, s mivel az annyira égető kérdésére semmilyen választ nem kapott, mély csalódottsággal távozott.

A tó most is csendbe burkolózott, mintha környékén az állatok is titokzatos némaságba húzódtak volna vissza. Szibilla rácsodálkozott a tejfehér, vastag jégtakaróra - nem is evilági ködre hasonlított -, s ahogy a parton letáborozva közelebbről szemügyre vette, felsejlett a víz valószerűtlen feketesége. Bármennyire is furcsállta a dolgot, a tó legidősebb nővérére emlékeztette. Szinte maga előtt látta Olívia hollófekete haját, mélyzöld szemét és hófehér bőrét; egy másodperc töredékére úgy érezte, mintha megérintené a kezét, s még ez az apró mozdulat is olyan volt, mint a lány egész lénye: egyszerre komoly és barátságos.

„Olívia erdeje biztosan nem így néz ki” – tekintett körbe. „Tavasztündér lennék? Ki hiszi ezt el?” Nála mindig tél volt; hol havas-jeges, hol meg szürkén, sárosan egyhangú, de láthatóan nem mozdult a természet. Pedig be kellett volna teljesítenie a sorsát! Legalábbis volt, hogy úgy gondolta, az ő sorsa a megújulás nimfáinak egyike lenni, ám ez láthatóan nem jött össze.

„A többieknek bezzeg sikerült; ők tökéletes tavasztündérek. Persze mindenki a maga módján, ahogy mindig mondják…” – majdnem folytatta a szokásos gondolatmenetet, melynek nyomán rögtön megjelent benne az irigység és a keserűség, de aztán magát is meglepve felsóhajtott: „Istenem, annyira hiányoznak a nővéreim!”

Bizony, ő kerülte a társaságukat, s ennek nyilvánvaló oka az volt, hogy nem akart folyton a kudarcával szembesülni. Nem akart, mégis abban élt.

Mennyit nevettek és játszottak azelőtt! És énekeltek meg táncoltak, mintha az egész létük csak erről szólt volna! Szibilla lassan kifújta magát és elindult egy tó körüli sétára, amúgy cél nélkül.

Most nem hallott roppanást a lába alatt… csak lélegzett, csak lépett… nem is igazán gondolt már semmire… csak lélegzett, csak lépett… hideg volt a levegő, könnyű, tágas a tér… csak lélegzett, csak lépett… és egyszer csak megállt. A tó felé fordult, s határozottan hallott valamit!

Vagyok, aki vagyok.

Ha kell, befagyhatok,

máskor felolvadok.

Tükröm felszín marad,

békém mélyre mutat:

a csendben leled magad.

Üzenet? Nevezhette annak, mégis különös módon tudta, ezt nem kell megfejtenie. Valami olyasmi volt, ami nagyon kerek. Elöntötte a hála: ez a pillanat megadta neki az időtlen idők óta keresett nyugalmat, annak az egyszerű bizonyosságát, hogy minden jól van! Erőt érzett belül, amikor magára pakolta hátizsákját, még fütyörészett is a hazaúton.

 

Beesteledett, mire a kunyhójába ért. A rőzséből takaros kupacot épített a kályhában, majd két csuklómozdulattal apró lángot gyújtott a tenyerén – ez mindig nagyon könnyen ment neki -, lecsúsztatta az ujjhegyein és beizzította a tüzelőt. Hamarosan jókedvűen táncoltak a lángok, Szibilla pedig szárított pitypangból készült levesét kanalazta a tűz mellett. „Elmegyek hozzájuk!” – kiáltott fel hirtelen, és nyomban fel is pattant. Hogy ez ilyen sokára jutott csak az eszébe! Miért is ne, és mikor, ha nem most? Megesküdött volna rá, hogy a tónál Olívia segített neki elcsendesedni és ezt is szerette volna megköszönni.

A házikója melletti fészerbe sietett, levelet írt, aztán kis ezüstsípjával hívta a madárpostát. Tudta, hogy az üzenetek már a reggeli pacsirtadallal ott lesznek testvéreinél.

Egy hét sem telt el és sor került a találkozóra, mégpedig a lehető legjobb helyen: a fennhatóságaik alá tartozó négy erdő ölelte nagy, kerek tisztáson. Az ünnepség kiötlője a második nővér, a szőke, kék szemű, szinte mindig cserfes és jókedvű Míra volt. Színes szalagokkal, lampionokkal és a természettől kapott, friss virágokkal díszítették fel a fákat és az étkezőasztalt, magas tábortüzet raktak és isteni lakomát ültek.

Olívia, Míra és Amélia annyira örült rég’ nem látott húguknak, hogy nem győzték ölelgetni; csiklandozták, viccelődtek vele, táncra perdültek neki és őt is táncra hívták.

Bizony, nem lehet egyszerre szomorkodni és táncolni, hisz’ ha az ember mozdul, az érzés is változik, így Szibilla azon kapta magát, hogy egészen feloldódik.

 

— Úgy vélem, itt az ideje, hogy kimondd, mit is szeretnél igazán! – szólalt meg az este egy pontján jelentőségteljesen Olívia.

—  Szeretnék olyan lenni, mint ti! – vágta rá némi töprengés után Szibilla.

—  Ezt nem gondolod komolyan! – Míra egyszerűen kikacagta. - Nézz már ránk, mind teljesen másmilyenek vagyunk!

—    Felszabadultak vagytok… és a helyeteken vagytok.

—    Fogalmazd meg a lehető legpontosabban! – szólt rá Olívia.

 —    Szeretném, ha minden megváltozna.

 —  Figyeld meg az érzést, mondd ki a lehető legőszintébben, legyél benne teljesen! – emlékeztette Amélia, a barna szemű és hajú harmadik nővér, akinél kedvesebb és elfogadóbb lényt nemigen ismert.

   —  Bárcsak olyan lehetnék, amilyen valójában vagyok! – szakadt ki Szibillából.

 

A nővérek összenéztek és egymásra mosolyogtak. Most már csatlakozott hozzájuk Szibilla is, s erre a mosolyokból a legcsilingelőbb, egybehangzó nevetés lett. Hisz’ hogy is lehetne az ember másmilyen, mint amilyen valójában?

A vörös hajú nimfalány másnap úgy tért haza erdejébe, hogy szívében magával hozta az esti mulatság emlékét: a pillanatét, amikor úgy érezte, minden lehetséges.

Telt-múlt az idő, az ünnepség emléke halványodni kezdett, Szibilla pedig megint kedvetlennek érezte magát. A természet mit sem változott, ugyanaz az örök tél uralta. „Én sem változtam belül igazán. Ugyanazok a gondolatok és érzések jönnek vissza. Megint bepaliztam magam. Nincs meg a hiányzó láncszem!” – dohogott magában. Egyik nap azonban úgy döntött, kipakolja a fészert, kidobja a felesleges, áporodott holmikat. Bele is kezdett és egy váratlan ötlettől vezérelve a takarításból bútorfelújítás is lett.

Épp színes tulipánokkal pingálta ki öreg székét és elképzelte, hogy fog majd az új alkotószobájában tevékenykedni, amikor madárdalra lett figyelmes. A dal ismétlődött és egészen közelről szólt már.

A kismadár csupán egy méterre szállt le tőle, a fészer nyitott ajtajának tetején ült. Élénk kék és sárga színekben pompázó cinke volt. „Várj, kismadár, adok neked enni!” – kiáltotta Szibilla, de mielőtt beléphetett volna a házba madáreleségért, a következőket hallotta felcsendülni:

Vagyok, aki vagyok.

Félelem engem nem köt,

a gondolat csak játék,

fel, fel! Vígan éneklek, 

s szabadon repülök!

Egy pillanattal később a cinke felröppent, s már ott sem volt, Szibillában pedig az öröm melegsége áradt szét. Hirtelen olyan könnyűnek tetszett minden! Még soha ennyit és ilyen jó kedvvel nem takarított és renovált a ház körül és nagyon élvezte munkájának eredményét.

Egy darabig kitartott a megújult kuckó feletti öröme, de nem bizonyult tartós boldogságnak. Jött-ment a széllel, ami nem a tavasz, hanem újabb fagyos napok hírét hozta. Egy zord délelőttön Szibillának nagyon elege lett abból, hogy benn kell kuksolnia és nyoma sincs semmiféle valódi változásnak. „A fenébe, hogy megint visszaestem.” – gondolta bosszúsan. 

„El kell mennem valahová, ki kell, hogy mozduljak!” Egészen új csapásokon vágott neki az erdőnek és valahogy könnyebben is szelte az úttalan utakat, mint a korábbi, megszokott ösvényeket. Sok feszültség távozott belőle, de megújulása receptjét továbbra sem lelte.

 

Többórányi tempós gyaloglás után egyszer csak meglátott egy hatalmas tölgyfát. „Hú, de gyönyörű vagy!” – mondta ki önkéntelenül hangosan, aztán elakadt a szava. Lassan közelebb lépett a fához, óvatosan megérintette vastag kérgét, mintha engedélyt kérne tőle, majd átölelte a törzsét. S csak ölelte, ölelte… Szeretet és nyugalom honolt ebben az ölelésben, kettejük természetes egységében. Ahogy így pihent, egyszer csak azt hallotta, mintha a fa suttogott volna neki – szavak nélkül, mégis szavak formájában is érthetően!

Vagyok, aki vagyok.

Mély sárban gyökerezem, 

s a magas eget ölelem.

Mindig helyed van bennem,

megtartalak szelíden.

Szibilla derűsen tért otthonába.

Békével telítődtek a mindennapok. Nimfácskánk azt vette észre, nincs semmi, amihez ne tudna meghittséggel fordulni, legyen szó éhes őzekről, egy kicsorbult teáscsészéről vagy a reggeli beágyazáskor az ágyneműjéről. Sokkal kedvesebb volt önmagához is. Amikor valami buta agyaláson kapta magát, tudott mosolyogni, mintha megsimogatná a saját arcát: „ejnye, hagyjuk már, nem jó ez nekünk! Gyere, mutatok valami mást!” 

 

Egyik nap a szomszédos domboldalon zsendülő zöld hajtásokat vélt felfedezni, ám amikor közelebb szaladt, látta, hogy az nem pázsit, csupán száraz, tavaly téli moha; érzékcsalódását a vonuló felhők okozhatták. Az ég vigasztalanul szürke volt. Másnap szakadni kezdett az eső, mintha dézsából öntenék és jó darabig nem is akart elállni. Szibilla egy ideig élvezte egyenletes kopogását az ablaktáblákon, de aztán megunta, sőt idegesíteni kezdte. Újra visszatért belé a nyugtalanság és elégedetlenség, s mire az eső elállt, már megint betemette, ám ezúttal teljesen.

Érezte, hogy nem jön több segítő üzenet, Olívia, Míra és Amélia is megtette érte, amire képes volt. Egyedül maradt, tanácstalanul. Csak ő, csak ő, csak ő van itt és az erdő; mozdulatlan, cselekvésképtelen. 

Egykedvűen vágott neki a kunyhója közelében nyíló, ismerős sétaútnak. Volt ebben valami végérvényes: maradék hite is cserben hagyta, és többé nem akart küzdeni. Ahogyan ezen tűnődött csendesen, egyszer csak hangot hallott, nagyon halkan, s egészen belül. „Nézz csak körül!” 

Megállt és körbe tekintett a vízmosáson, a vastag, nedves avartakarón, a cserfák szemének-szívének oly’ ismerős rengetegén és a halványszürke égen, melyen vadmadarak szálltak. 

 

„Mi történne, ha minden így maradna? Ha az erdő, a vízmosás, a fák, az ég, ha semmi nem változna? Mi történne, ha te sem változnál? Pont így maradnál, ahogy most vagy? Az olyan rossz lenne?” Szibilla végignézett kinyújtott két tenyerén, majd egész testén, sötétkék bársonyruháján, mokaszinján… a kásás hófoltokon megcsillanó fényen, az ebben a pillanatban vele együtt lélegző avaron… nagy levegőt vett és kifújta… „Az olyan rossz lenne? Az olyan rossz?”

Elöntötték a könnyek, de ezek a megkönnyebbülés és az öröm könnyei voltak. Sírt és nevetett egyszerre és olyan bolond, kérdőjelek nélküli szeretet ragyogott fel benne minden iránt, hogy megpördült vele a világ.

Pörgött-forgott, mégsem szédült, tágult, pulzált, lángolt, s aztán szelíden újra megérkezett: pont, oda, ahol volt. Semmi nem változott. És minden tökéletes volt, éppen így, ahogy.

Olyan kerek, amennyire csak lehetett. Már most.

Szibilla mosolyogva folytatta a sétát, s ahogy a vízmosásból felért, a cserfák ölelte kis tisztáson, az avarban megmaradt hófolt mögött meglátott valami fénylőt. Odasietett, hogy üdvözölje az első hóvirágokat.

Bizony hát, így történt, hogy Szibilla megtalálta helyét a teremtésben, lelkesedése és Valóságlátó ereje pedig soha többé nem hagyta el. Hogy is hagyhatta volna? Hisz’ ő maga volt az!

Vagyok, aki vagyok.

Szívvel nézek, 

s a kép feléled. 

Lelkem benned,

Téged látlak, 

rád ragyogok.

**

2020-ban megjelent, Csendvirágok című verses-novellás kötetem itt vásárolhatod meg.