Széppróza: A GYÓGYÍR - GAIA MESÉJE (Az Egység meséi 12.)

Egyszer, réges-régen egy fiatal galaxis szívében megszületett a formaöltés vágya. „Vajon hogy történhetett ez meg?” – kérdheted. Mi kell ahhoz, hogy valakiben fellobbanjon a létezés szerelme?  Talán elege lett az űr hideg magányából, talán csak ez a dolgok rendje, s egy ártatlan pillanatban egyszerűen megjelent benne az érzés: „változni szeretnék!”
Vágyott rá, hogy kifejeződjön, így szépen, lassan elkezdte anyagba álmodni magát. Tejfehér csillagködeinek végtelennek tetsző tengere sűrűsödni kezdett, majd kiemelkedett belőle egy tüzesen ragyogó csillag – mintha csak most éledt volna fel igazán a szíve! -, s körötte kilenc izzó gömb. 

Forrt a láva, pulzált a tűzmag, és hosszas, különös alkímiával kialakultak a bolygók. Mindőjük más volt, ám mind ugyanannak az egynek a részét képezte. Tökéletes harmóniában keringtek tápláló fényforrásuk körül, de a formaöltés áradó tánca nem állt meg: ők maguk is tápláló forrásaivá váltak az életnek, mely sajátos, csak rájuk jellemző módon öltött testet rajtuk.

Hogy a Rend része, s az Isteni Szerelem kifejeződése, Gaia abban a pillanatban felismerte, hogy öntudatára ébredt. Ekkorra már végbement benne a kiegyensúlyozódás folyamata: a forró magmát hűs óceán borította be, az egymásba záródó maghéjak kéreggé szilárdultak, majd a kölcsönhatásból létrejött a légkör, mely gyengéd, de biztosan óvó karokkal ölelte át a felszínt.

Gaia legbelül, lénye magjában - mely ugyanúgy pulzált és ragyogott, mint odakinn a Nap – pontosan érezte küldetését. Olyasmire rendeltetett, amire azelőtt soha senki: méhéből egyedi és megismételhetetlen csoda fakad majd! 

Bioszférájának megszületése és fejlődése végtelen örömmel töltötte el, s ahogy az öröm a maga természetes útján tovább áradt, Gaia megannyi elképesztő átalakulás után burjánzó, zöld bolygóvá vált. Őserdei ontották a friss, oxigéndús levegőt, hatalmas, mélykék óceánjai pedig maguk is anyaméhekké lettek: belőlük emelkedtek ki az első élőlények.

Mennyi, de mennyi mindennek kellett tökéletes rendben együttműködnie ahhoz, hogy az Isteni értelem, az önállóan tapasztalni képes, tiszta tudatosság is testet ölthessen rajta!

Gaia kitartóan táplálta, kérlelhetetlen gondoskodással hordozta, regenerálta, szülte meg, bontotta le és szülte újjá az élet szikráját, mire felszínén megjelent az állati létformát meghaladó, ám azzal eredendő harmóniában élő faj: az ember.

Az ember, aki Édenkertként kapta a Földet, s aki számára Gaia egyszerre lehetett bölcső és sír: újjászületések és kiteljesedések áradó formaöltésének talaja. Otthon, melyben tudatosságának Napként világító fényénél megismerhette önmagát.

Április vége volt. Szelíd, de már életerős napfény simogatta a lustán hömpölygő folyó felszínét, a platánok zsenge zöld leveleit és a nagy, edzett-üveg ablakokat.  Simogatta volna az emberek arcát is, de jó ideje már senki nem fordult a Nap felé. A természet a nagyvárosok peremére és a távoli vadonba száműzve csendesen munkálkodott, csak az időjárás egyre megszokottabbá váló szélsőségei hívták fel rá a figyelmet.

„Hogy is emlékezhetnének rám, ha önmagukat sem ismerik? Hogy becsülhetnének, ha maguknak is ártanak?” – gondolt szomorúan gyermekeire Gaia. Az élet áradt tovább, hisz’ ez volt a dolga, s ő ugyanolyan odaadóan ontotta áldásait, mint az édesanya, aki nem kérdi, kell-e táplálnia szülöttét.

Soha ennyi ember nem élt még a Földön, tudatuk azonban sűrű fátyolba burkolózott. Évmilliókon át tapasztalt az ember, lélekben szárnyalva és sárban dagonyázva, civilizációk sorát teremtve meg és bontva le, ám mára egészen elfeledte, ki ő és mi végre él itt.

Mostanában a legtöbben az elméjüket uraló virtuális világba menekültek, kézzel fogható, hús-vér valóságuktól pedig egyre távolodtak. Ahogyan Napjuk áldását nem érezték, úgy azt sem, mit ad nekik a Föld. Nem tudták már, milyen mezítelen talppal érinteni a talajt vagy átölelni egy fát, átengedve magukat a visszaáramló ölelésnek. Nem tudták, milyen, mikor a szív ragyog és a magára ébredt tudat látja a Valóságot: hogy minden, ami körülveszi - így a másik ember is - önmagával egy, s ugyanannak az egésznek a része. Az energia megrekedt. Az ember már jóval többet pusztított, mint alkotott, sem magát, sem az állat- és növényvilágot nem kímélte és észre sem vette, hogy mindennapjait és rendszereit a táplálkozástól az oktatáson, munkán és szórakozáson át a gyógyításig és a spiritualitásig mennyire átitatja az erőszak.

A még józanságra képes emberek között az utóbbi időben egyre több szó esett Gaia megbetegedéséről. Bizony, sokasodtak Gaia lázrohamai, aminek következtében a hirtelen felmelegedés, majd a hidegrázós lehűlés szakaszai váltották egymást, napról napra látványosabban rajzolva át a Föld tájait és végérvényesen megváltoztatva az ott lakók életét.

Ahogyan a test a tudat fájdalmas elzárkózására tünetekkel reagál, Földanyán is kiütköztek a krízis jelei. Amanda épp ezen gondolkodott, amikor szokás szerint aggodalmas megoldás-keresésbe merülve rótta a most szinte teljesen üres utcákat. Hétvége volt és igazán kellemes tavaszi idő, ám senkit nem látott odakinn. „Hol a fenében vannak?" – zakatolt benne. „Egyáltalán én mit keresek még itt?”

 

Neki mindig fontos volt a természet, ezért is lett eleinte lelkes, majd harcos, később már inkább csak elkeseredett környezetvédő aktivista. Ő és a társai folyamatosan szervezték a tüntetéseket, tartották az előadásokat, szólongatták az embereket, ám úgy érezték, kezdeti sikereik után nem tudtak valódi változásokat elérni: kevesen csatlakoztak hozzájuk és legfeljebb egészen kis lépések megtételére voltak hajlandók.

„Falra hányt borsó, minden, amit mondunk. Hiába figyelmeztetünk nap, mint nap a veszélyre, az emberek nem akarják meggyógyítani Gaiá-t.” Amanda kezdett belefáradni a küzdelembe, kimerültségét pedig tetézte a sejtelem, hogy az emberek közönyénél is jobban bántja saját hitének elvesztése. Elégedettsége az elképzelt eredményektől függött, ezek elmaradása pedig egyre rosszabbul érintette. Olykor derűsebben tudott látni, egészen apró dolgoknak is örülni, máskor sötétebben, csalódottan, mostanra viszont már nagyon elege volt ebből a hullámvasútból.

 

„El innen!” – suttogta maga elé. Csak a gondolatainak akart megálljt parancsolni, ám a lába is megtorpant. Egy fényűző lakberendezési üzlet kirakatát bámulta és annyira életszerűtlennek tetszett minden, amit ott látott a szmokingba-tűsarkúba öltöztetett műanyagbabáktól a márványlapos, aranyozott konyhabútorig, hogy elnevette magát. Sarkon fordult és meg sem állt a zónázó vonat állomásáig.

Áldás volt megérkeznie az erdőszéli kilátóhoz, megmászta, kiszellőztette a fejét, majd a nagy, parkosított tér felé vette az irányt. Most még az sem zavarta, hogy mások is vannak itt, néhány méterre tőle egy család ücsörgött a fűben. Amanda leheveredett a lejtős oldalon és már csak Gaia érintésétől is megkönnyebbült. Megszokta, hogy élő entitásként tekint a bolygóra - már gyerekkorában is beszélt a fákhoz, a kis patakhoz és a békákhoz a kert végében -, eddig mégsem jutott eszébe, hogy kéréssel forduljon felé. „Mit keresek én itt? Mi végre ez az egész? Gaia, segíts tisztán látnom, segíts, hogy segíthessek!”

Hosszan felsóhajtott, aztán nem győzte újra meg újra venni és kifújni a mély levegőt. Választ nem kapott, mégis egyre jobban érezte magát. Olyan valós és kézzelfogható volt minden, szikrázott a nap, melegen, stabilan tartotta a föld. Saját lélegzetvételét és szívdobogását hallgatva az futott át rajta, hogy teste éppoly’ stabilan hordozza őt, mint Gaia. Pici szellő cirógatta az arcát, egy sasmadár vitorlázott át az égen, annyira nem volt semmi agyalni való, csak ez az egyszerűség itt, most.

Jobbra pillantott és a család három év körüli kisfiát látta meg. Épp lefeküdt a földre, az oldalára gördült és a lágy lejtésű lankán gurulni kezdett. Amandában nem ilyen kép élt a gyerekekről, ez a kicsi valahogy más volt. Két kézzel markolta a füvet, élvezettel túrta a néhol löszös-homokos talajt, újra és újra ismételte a legurulást - de csak úgy, a saját örömére - és közben hahotázott. Mire széles vigyorral az arcukon a szülei is közelebb léptek hozzá, Amandából is kibuggyant a nevetés.

 

Ez a gyermek érezte a Földet. Úgy játszott Gaiával, mint aki az anyukája csiklandozásáért huncutkodik, és vele együtt viháncol ilyen önfeledten.

 

De hisz’ Amanda is érzett, de még mennyire, hogy érzett! Arcán könnycseppek gördültek végig, mégis határtalan öröm árasztotta el. Újra a Rend része volt. A Föld élt és vele egyként ő is. A szíve lüktetett. A boldogság, a nyugalom és az erő nem máshonnan érkezett: őbenne ragyogott!

Csupán hónapok teltek el, de Amanda első óhaja, amit azon a városból kiszabadulós napon, a vonaton hazafelé menet kimondott, máris elkezdett testet ölteni. Az életében szépen és nem is olyan lassan változások sora indult el. Most pedig itt állt valami egészen újnak a kapujában: arra készült, hogy megnyissa az erdei iskolát, melyet régi álmának felélesztésével szinte játszi könnyedséggel valósított meg.

Mintha csak öröme visszhangoznék, özönlöttek hozzá a gyermekek. Szüleik lelkesen íratták be őket hozzá, hogy segítségével a Földdel harmóniában tapasztalhassanak és tanuljanak.

Bár aktivista társaival továbbra is zajlott a közös munka, az átalakulás kézzel fogható volt. A félelem és düh helyét átvette valami más. Amanda öröme ragadósnak bizonyult és közülük is egyre többen álltak bele saját erejükbe, szívvel-lélekkel munkálkodva hivatásukon - pontosan úgy, ahogyan az csakis rajtuk keresztül fejeződhetett ki.

Mivel önmaguknak nem ártottak többé, másoknak sem tudtak, s az energia felszabadultan áramlott tovább, olyan alkotásokat létrehozva, melyek minden elképzelésüket felülmúlták. Gaia pedig minden pillanatban, amikor valaki hazatért hozzá, tisztább, egészségesebb és boldogabb lett.

„Vajon hogyan történhetett ez meg?” – kérdheted. Mi kell ahhoz, hogy valakiben fellobbanjon a létezés szerelme?  Talán elég volt a bezárkózásból, talán csak ez a dolgok rendje: vágyd meg, lépd meg, éld!