2019. április 22., hétfő

A gyógyír - Gaia meséje (részlet)


Egyszer, réges-régen egy fiatal galaxis szívében megszületett a formaöltés vágya. „Vajon hogy történhetett ez meg?” – kérdheted. Mi kell ahhoz, hogy valakiben fellobbanjon a létezés szerelme?  Talán elege lett az űr hideg magányából, talán csak ez a dolgok rendje, s egy ártatlan pillanatban egyszerűen megjelent benne az érzés: „változni szeretnék!”
Vágyott rá, hogy kifejeződjön, így szépen, lassan elkezdte anyagba álmodni magát. Tejfehér csillagködeinek végtelennek tetsző tengere sűrűsödni kezdett, majd kiemelkedett belőle egy tüzesen ragyogó csillag – mintha csak most éledt volna fel igazán a szíve! -, s körötte kilenc izzó gömb. 

Forrt a láva, pulzált a tűzmag, és hosszas, különös alkímiával kialakultak a bolygók. Mindőjük más volt, ám mind ugyanannak az egynek a részét képezte. Tökéletes harmóniában keringtek tápláló fényforrásuk körül, de a formaöltés áradó tánca nem állt meg: ők maguk is tápláló forrásaivá váltak az életnek, mely sajátos, csak rájuk jellemző módon öltött testet rajtuk.

Hogy a Rend része, s az Isteni Szerelem kifejeződése, Gaia abban a pillanatban felismerte, hogy öntudatára ébredt. Ekkorra már végbement benne a kiegyensúlyozódás folyamata: a forró magmát hűs óceán borította be, az egymásba záródó maghéjak kéreggé szilárdultak, majd a kölcsönhatásból létrejött a légkör, mely gyengéd, de biztosan óvó karokkal ölelte át a felszínt.

Gaia legbelül, lénye magjában - mely ugyanúgy pulzált és ragyogott, mint odakinn a Nap – pontosan érezte küldetését. Olyasmire rendeltetett, amire azelőtt soha senki: méhéből egyedi és megismételhetetlen csoda fakad majd! 

2 megjegyzés: