AHOL OTTHON VAGY – A valódi biztonságról (Hazahívó írások)

Mi történik, ha elengeded a kényszert, hogy „valaki” légy? Hogy bizonyítanod kelljen? Hogy elérj, küzdj, „csinálj”, bármi áron?

Van egy hely benned, ahol mindig tárt karokkal várnak, ahol tudják ki vagy. Ahol kiengedheted a hasad és felhúzhatod a térded az asztalnál. Eheted lábasból a főzelékmaradékot és az se baj, ha sírni vágysz: a könnyeid is szeretettel fogadják, a fáradtságod, a lelkesedésed is.

Ez az a hely, ahol feltöltődhetsz és igazán feltöltődni csak itt tudsz. Itt nem kell magad senkivel összehasonlítanod, mert egyértelmű, hogy páratlan kincs vagy, s mivel ez bizonyosság számodra, képtelenség bárki mást magadnál kevesebbnek látnod.

A tested egy szentély, amiben most laksz, s ha ráismersz, micsoda ajándékot ad, minden nap felköszöntöd. Mégsem ő a valódi otthonod: az túlér rajta, abban ő is csak felbukkan és szeretettel elenyészik, mint a novemberi ködbe olvadó táj.

Az igazi otthonod a lelked. Itt nem vendég vagy, hanem az a vándor, aki mindig hazatalál. Újra, meg újra, meg újra, hisz’ csak rá kell ébrednie: mindig ide tartozott.

A titok, ami kiemel a kétségbeesett bolyongásból csupán ennyi: ne keverd össze a „kint”-et a „bent”-tel! Ne keress ott válaszokat és biztonságot, ahol valójában nincsenek!

Térj vissza oda, ahová tartozol!

Itt feloldódik a távolság közted és a világ között, mert rájössz: a világ is benned él, és azzal táplálhatod, amivel csak szeretnéd.

A KESKENY ÚT - A félelem meghaladásáról (Hazahívó írások)

Sokan azt mondják: legyen egy B terved! Vagy: mielőtt váltasz, építs ki gondosan és futtass párhuzamosan egy másik utat. Erős bennünk a biztonságvágy, a lelkünk szerinti élet azonban nem a biztonsági játékról szól.
Amikor azt mondjuk valamire, „nem visz rá a lélek”, az arra utal, hogy tiszta a kapcsolatunk a belső forrásunkkal: azt, ami igaz és élő bennünk, nem fátyolozza el semmilyen megfelelni akarásból szőtt háló.

Ha megfigyeled magadban a megfelelni akarás gyökerét, szorító félelmet találsz: félelmet az ismeretlentől, a kiszámíthatatlan, ám végtelenül szabad, valódi élettől, amiben nincs mibe, kibe kapaszkodnod.

Hatalmas dolog történik, amikor nem engedünk a félelemnek, de elpusztítani sem akarjuk – hisz’ magunk ellen törnénk akkor is -, hanem hagyjuk, hogy ott legyen. Süvítsen kedvére az a szél, lengedezzen az a fátyol, de bénító hatásának nem engedelmeskedünk!

Testünk megnyugszik, ha szeretetünkről biztosítjuk. Olyan, mint egy állat, amikor veszélyt érez – te hogyan segítesz neki?

Kezünket a szívünkre vagy a napfonatközpontunkra helyezve érezzük, hogy az erő bennünk lüktet, most is. Minden pillanatban itthon van bennünk, s mi minden pillanatban erőnkben vagyunk.

Bármit is tapasztaljunk épp, bízva önmagunkban lélegzünk, majd lépünk. Mozdulunk. Lelkünk tudja az utat, nem tévedhetünk el.

A félelem még ott szűköl egy darabig, hullámszerűen felcsap-elül, majd egyszerűen megfeledkezünk róla. Se híre, se hamva.

A számunkra önazonos út mindig keskeny – egyediek, páratlanok vagyunk, a mi utunk sosem lesz másé. Mégis: osztozunk ezen a csodás és nehéz emberi sorson minden társunkkal. Ismerősek a vágyak, a félelmek, a lehúzó és felemelő érzések, az életterületeink kihívásai.

A félelmen és a biztonságvágyon túl elképzelhetetlenül tágas, ragyogó létmező vár ránk!

Az „út”, mely odavezet keskeny, kinek-kinek saját magának kell őszinte válaszait meglelnie és elkötelezetten igent mondania rájuk ahhoz, hogy e kapu megnyíljon, és a földi pokolból földi mennyország váljon.

A lehetőség minden nap és minden pillanatban adott.

Számodra minek a választását jelenti ez itt és most - mire kell igent mondanod, hogy nyíljon a kapu?