VÁRAKOZÁS

– Türelem! – súgta belül egy alig hallható hang.
–  De mégis: hogyan várakozzam?
A csend volt a válasz.
– Na persze, ezzel aztán boldogulok! – bosszankodott.

Zavarta ez a belső zsizsegés, saját ide-oda kapkodása. Maga se tudta mire vélni e furcsa izgalmat, hisz’ látszólag semmi nem volt még a horizonton.
– Pont ez az: semmi! És mégis: annyi minden, ami felesleges… - sóhajtotta.

Ha leült, hogy elcsendesedjen, ezernyi gondolat rohanta meg. Meditációjának korábban bevált módja most működésképtelennek bizonyult: mintha medúza-fejeket próbálna lekaszabolni a figyelmével, a gondolatcsápok minduntalan visszanőttek.

Egy reggel aztán elege lett; mint ázott kutya a bundáját, megrázta magát és kiment a természetbe.
Úgy kortyolta a friss levegőt, akár szomjas vándor a forrás vizét, s az öreg fák törzsét üdvözült mosollyal ölelte, mint régóta nem látott kedvesét a szerelmes.

Egyszer csak felfedezett egy kis rügyet. Miközben gyengéden, alig érintve végigsimított rajta, eltelt az érzéssel: hisz’ csupán ez az, amihez kedve van most, hogy csendben figyelje!
Ahogy nézte, egészen beleszeretett...

Később, amikor továbbhaladt még mindig a szívében hordta. Itt volt, egy volt vele.
Mire visszaért a városba, a feszültség elmúlt. Kérdései feloldódtak a mindennapi cselekvésben.

Nem volt hová sietni. Lassabban, figyelmesebben tett-vett; egyszerű, hétköznapi mozdulatok voltak, valahogy mégis egészen mások, mint azelőtt.
Érezte, hogy a kis rügy ott ragyog benne, s majd épp a megfelelő pillanatban virágot bont. Szeretete iránta nem csak neki, minden élőnek szólt.

– Milyen különös! – szaladt ki belőle felszabadult mosollyal. – Mindennek eljön az ideje, s mégis: nincs olyan pillanat, amelyben ne lenne ott a virágzás.