Isszuk a kávénkat, árnyas nyári reggel. A hársfa mintha a karjaiban tartana bennünket, ilyen közelségben még akkor sem volt a természet, amikor a várostól távol, elvonulva éltünk.
Idén nem utaztunk el, de tökéletesen olyan, mintha vakációznánk valahol.
Egy rigócsalád napjait figyeltük az utóbbi időben, most csöndes a fészek. Még azt sem tudjuk, kirepültek vagy kiestek-e a fiókák - az egyiket láttuk egy ágon gubbasztani -, valahogy mégis bizonyosság bennünk a Rend.
Hihetetlen, hogy öt éve itt ez a hatalmas erkély, és csak most jött el az idő, hogy belakjuk! Mintha észre sem vettük volna, milyen lehetőségek vannak épp az orrunk előtt.
Túl gyakran kötött le minket a „majd ha” és a „mi lesz ha?” úgy a világgal, mint Nimród állapotával kapcsolatban.
Ez az ötödik nyár, ami úgy kezdődött, hogy akarjuk Neki a "nagy ugrást", az "igazi" előrelépést. S bár minden alkalommal oda jutottunk, hogy beláttuk, pontosan elég az, ami van, ennyi idő kellett ahhoz, hogy az értelemből érzés, a szellemi felismerésből megélt valóság legyen.
Nimród új szokása mostanában, hogy csak úgy átölel és – a „v” hangot a „h”-hoz és az "f"-hez közel, sajátos stílusban ejtve –, boldogan mondogatja: „itt vagy, itt vagy!”
Bizony, milyen jó, hogy itt vagyunk!
A fejlődés nem ér véget, ha teljes szívvel megszeretjük a jelent. Akkor kezdődik igazán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése