ITT VAGY! (Autimesék 8.)

Isszuk a kávénkat, árnyas nyári reggel. A hársfa mintha a karjaiban tartana bennünket, ilyen közelségben még akkor sem volt a természet, amikor a várostól távol, elvonulva éltünk. 
Hihetetlen, hogy öt éve itt ez a hatalmas erkély, és csak most jött el az idő, hogy belakjuk! Mintha észre sem vettük volna, milyen lehetőségek vannak épp az orrunk előtt. 
Nimród új szokása mostanában, hogy csak úgy átölel és – a „v” hangot a „h”-hoz és az "f"-hez közel, sajátos stílusban ejtve –, boldogan mondogatja: „itt vagy, itt vagy!”

A fejlődés nem ér véget, ha teljes szívvel megszeretjük a jelent. Akkor kezdődik igazán.

Idén nem utaztunk el, de tökéletesen olyan, mintha vakációznánk valahol. 

Egy rigócsalád napjait figyeltük az utóbbi időben, most csöndes a fészek. Még azt sem tudjuk, kirepültek vagy kiestek-e a fiókák - az egyiket láttuk egy ágon gubbasztani -, valahogy mégis bizonyosság bennünk a Rend.

Túl gyakran kötött le minket a „majd ha” és a „mi lesz ha?” úgy a világgal, mint Nimród állapotával kapcsolatban. 

Ez az ötödik nyár, ami úgy kezdődött, hogy akarjuk Neki a "nagy ugrást", az "igazi" előrelépést. S bár minden alkalommal oda jutottunk, hogy beláttuk, pontosan elég az, ami van, ennyi idő kellett ahhoz, hogy az értelemből érzés, a szellemi felismerésből megélt valóság legyen.

Bizony, milyen jó, hogy itt vagyunk!