Mi történik, ha elengeded a kényszert, hogy „valaki” légy? Hogy bizonyítanod kelljen? Hogy elérj, küzdj, „csinálj”, bármi áron?
Van egy hely benned, ahol mindig tárt karokkal várnak, ahol tudják ki vagy. Ahol kiengedheted a hasad és felhúzhatod a térded az asztalnál. Eheted lábasból a főzelékmaradékot és az se baj, ha sírni vágysz: a könnyeid is szeretettel fogadják, a fáradtságod, a lelkesedésed is.
Ez az a hely, ahol feltöltődhetsz és igazán feltöltődni csak itt tudsz. Itt nem kell magad senkivel összehasonlítanod, mert egyértelmű, hogy páratlan kincs vagy, s mivel ez bizonyosság számodra, képtelenség bárki mást magadnál kevesebbnek látnod.
A tested egy szentély, amiben most laksz, s ha ráismersz, micsoda ajándékot ad, minden nap felköszöntöd. Mégsem ő a valódi otthonod: az túlér rajta, abban ő is csak felbukkan és szeretettel elenyészik, mint a novemberi ködbe olvadó táj.
Az igazi otthonod a lelked. Itt nem vendég vagy, hanem az a vándor, aki mindig hazatalál. Újra, meg újra, meg újra, hisz’ csak rá kell ébrednie: mindig ide tartozott.
A titok, ami kiemel a kétségbeesett bolyongásból csupán ennyi: ne keverd össze a „kint”-et a „bent”-tel! Ne keress ott válaszokat és biztonságot, ahol valójában nincsenek!
Térj vissza oda, ahová tartozol!
Itt feloldódik a távolság közted és a világ között, mert rájössz: a világ is benned él, és azzal táplálhatod, amivel csak szeretnéd.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése