N'alika, író és tanár művészeti-önismereti blogja. Felszabadító Kreatív írás kurzusok a tudatos, örömteli, alkotó életért.

2019. február 4., hétfő

Az Egység meséi 11.: NÉGY NŐVÉR - Szibilla meséje



Az Egység meséi egy novellasorozat a Csendvirágok blogon. Valamennyi történet önálló, kerek egész, ha mindet elolvasod, mégis többet kapsz, mint a részek összege. :)
A tizenegyedik novella becsült olvasási ideje 13 perc. 
Ha vizuális inspirációt is szeretnél hozzá, nézd meg a mesenovellához készült Pinterest-táblát!


     Apró gallyak törtek és sokéves avar ropogott a talpa alatt, miközben a megszokott mozdulatokkal újra átvizsgálta a tisztást. Ma is, mint oly’ gyakran tűzgyújtáshoz alkalmas rőzse után kutatott.
   „Különös” – tűnődött Szibilla finom anyagból szőtt, mégis melegen tartó mokaszinjára pillantva.
„Micsoda zajt csapok!” Homályosan, mégis sajgó hiányérzettel emlékezett rá, hogy valamikor gyermekként még olyan könnyű léptekkel járt-kelt idekinn, mint minden rendes erdei nimfa; puhán szökellt, nesz sem hallatszott a nyomán.
   Egykoron egy volt a természettel, s pont úgy élt itt, mint ahogy a lazac lubickol a sebes sodrású folyóban. Minden nap kaland volt, lelkesedéssel ébredt, hálával feküdt és eszébe sem jutott kételkednie magában. „Azok az idők elmúltak” – sóhajtotta szomorúan. 
Hátra vetette régen lángvörös, mára kicsit kifakult, de még mindig rakoncátlan fürtjeit, vállára kapta megpakolt cókmókját, s bár az ismerős, beletörődő hangulat uralta, úgy döntött, tesz egy kis kerülőt és arra megy, amerre régen járt: az Öreg tó felé.

     Annak idején ez a tér látomások és belső sugallatok fogadásának színhelye volt, kislánykorában ő is többször járt itt a testvéreivel. Egyedül csak egyetlen egyszer, s mivel az annyira égető kérdésére semmilyen választ nem kapott, mély csalódottsággal távozott.
   A tó most is csendbe burkolózott, mintha környékén az állatok is titokzatos némaságba húzódtak volna vissza. Szibilla rácsodálkozott a tejfehér, vastag jégtakaróra - nem is evilági ködre hasonlított -, s ahogy a parton letáborozva közelebbről szemügyre vette, felsejlett a víz valószerűtlen feketesége. 
Bármennyire is furcsállta a dolgot, a tó legidősebb nővérére emlékeztette. Szinte maga előtt látta Olívia hollófekete haját, mélyzöld szemét és hófehér bőrét; egy másodperc töredékére úgy érezte, mintha megérintené a kezét, s még ez az apró mozdulat is olyan volt, mint a lány egész lénye: egyszerre komoly és barátságos.
    „Olívia erdeje biztosan nem így néz ki” – tekintett körbe. „Tavasztündér lennék? Ki hiszi ezt el?” 
Nála mindig tél volt; hol havas-jeges, hol meg szürkén, sárosan egyhangú, de láthatóan nem mozdult a természet. Pedig be kellett volna teljesítenie a sorsát! Legalábbis volt, hogy úgy gondolta, az ő sorsa a megújulás nimfáinak egyike lenni, ám ez láthatóan nem jött össze.
   „A többieknek bezzeg sikerült; ők tökéletes tavasztündérek. Persze mindenki a maga módján, ahogy mindig mondják…” – majdnem folytatta a szokásos gondolatmenetet, melynek nyomán rögtön megjelent benne az irigység és a keserűség, de aztán magát is meglepve felsóhajtott: „Istenem, annyira hiányoznak a nővéreim!”
   Bizony, ő kerülte a társaságukat, s ennek nyilvánvaló oka az volt, hogy nem akart folyton a kudarcával szembesülni. Nem akart, mégis abban élt.
   Mennyit nevettek és játszottak azelőtt! És énekeltek meg táncoltak, mintha az egész létük csak erről szólt volna! Szibilla lassan kifújta magát és elindult egy tó körüli sétára, amúgy cél nélkül.
   Most nem hallott roppanást a lába alatt… csak lélegzett, csak lépett… nem is igazán gondolt már semmire… csak lélegzett, csak lépett… hideg volt a levegő, könnyű, tágas a tér… csak lélegzett, csak lépett… és egyszer csak megállt. A tó felé fordult, s határozottan hallott valamit!
Vagyok, aki vagyok.
 Ha kell, befagyhatok,
máskor felolvadok.
Tükröm felszín marad,
békém mélyre mutat:
a csendben leled magad.  
  Üzenet? Nevezhette annak, mégis különös módon tudta, ezt nem kell megfejtenie. Valami olyasmi volt, ami nagyon kerek. Elöntötte a hála: ez a pillanat megadta neki az időtlen idők óta keresett nyugalmat, annak az egyszerű bizonyosságát, hogy minden jól van! 
Erőt érzett belül, amikor magára pakolta hátizsákját, még fütyörészett is a hazaúton.
  Beesteledett, mire a kunyhójába ért. A rőzséből takaros kupacot épített a kályhában, majd két csuklómozdulattal apró lángot gyújtott a tenyerén – ez mindig nagyon könnyen ment neki -, lecsúsztatta az ujjhegyein és beizzította a tüzelőt. Hamarosan jókedvűen táncoltak a lángok, Szibilla pedig szárított pitypangból készült levesét kanalazta a tűz mellett. „Elmegyek hozzájuk!” – kiáltott fel hirtelen, és nyomban fel is pattant. Hogy ez ilyen sokára jutott csak az eszébe! Miért is ne, és mikor, ha nem most? 
Megesküdött volna rá, hogy a tónál Olívia segített neki elcsendesedni és ezt is szerette volna megköszönni.
   A házikója melletti fészerbe sietett, levelet írt, aztán kis ezüstsípjával hívta a madárpostát. Tudta, hogy az üzenetek már a reggeli pacsirtadallal ott lesznek testvéreinél.

    Egy hét sem telt el és sor került a találkozóra, mégpedig a lehető legjobb helyen: a fennhatóságaik alá tartozó négy erdő ölelte nagy, kerek tisztáson. Az ünnepség kiötlője a második nővér, a szőke, kék szemű, szinte mindig cserfes és jókedvű Míra volt. Színes szalagokkal, lampionokkal és a természettől kapott, friss virágokkal díszítették fel a fákat és az étkezőasztalt, magas tábortüzet raktak és isteni lakomát ültek.
  Olívia, Míra és Amélia annyira örült rég’ nem látott húguknak, hogy nem győzték ölelgetni; csiklandozták, viccelődtek vele, táncra perdültek neki és őt is táncra hívták.
   Bizony, nem lehet egyszerre szomorkodni és táncolni, hisz’ ha az ember mozdul, az érzés is változik, így Szibilla azon kapta magát, hogy egészen feloldódik.

   — Úgy vélem, itt az ideje, hogy kimondd, mit is szeretnél igazán! – szólalt meg az este egy pontján jelentőségteljesen Olívia.
   —  Szeretnék olyan lenni, mint ti! – vágta rá némi töprengés után Szibilla.
  —  Ezt nem gondolod komolyan! – Míra egyszerűen kikacagta. - Nézz már ránk, mind teljesen másmilyenek vagyunk!
   —    Felszabadultak vagytok… és a helyeteken vagytok.
   —    Fogalmazd meg a lehető legpontosabban! – szólt rá Olívia.
   —    Szeretném, ha minden megváltozna.
  —  Figyeld meg az érzést, mondd ki a lehető legőszintébben, legyél benne teljesen! – emlékeztette Amélia, a barna szemű és hajú harmadik nővér, akinél kedvesebb és elfogadóbb lényt nemigen ismert.
   —  Bárcsak olyan lehetnék, amilyen valójában vagyok! – szakadt ki Szibillából.
   A nővérek összenéztek és egymásra mosolyogtak. Most már csatlakozott hozzájuk Szibilla is, s erre a mosolyokból a legcsilingelőbb, egybehangzó nevetés lett. Hisz’ hogy is lehetne az ember másmilyen, mint amilyen valójában?
  A vörös hajú nimfalány másnap úgy tért haza erdejébe, hogy szívében magával hozta az esti mulatság emlékét: a pillanatét, amikor úgy érezte, minden lehetséges.

   Telt-múlt az idő, az ünnepség emléke halványodni kezdett, Szibilla pedig megint kedvetlennek érezte magát. A természet mit sem változott, ugyanaz az örök tél uralta. „Én sem változtam belül igazán. Ugyanazok a gondolatok és érzések jönnek vissza. Megint bepaliztam magam. Nincs meg a hiányzó láncszem!” – dohogott magában. Egyik nap azonban úgy döntött, kipakolja a fészert, kidobja a felesleges, áporodott holmikat. Bele is kezdett és egy váratlan ötlettől vezérelve a takarításból bútorfelújítás is lett.
   Épp színes tulipánokkal pingálta ki öreg székét és elképzelte, hogy fog majd az új alkotószobájában tevékenykedni, amikor madárdalra lett figyelmes. A dal ismétlődött és egészen közelről szólt már.
   A kismadár csupán egy méterre szállt le tőle, a fészer nyitott ajtajának tetején ült. Élénk kék és sárga színekben pompázó cinke volt. „Várj, kismadár, adok neked enni!” – kiáltotta Szibilla, de mielőtt beléphetett volna a házba madáreleségért, a következőket hallotta felcsendülni:
Vagyok, aki vagyok.
Félelem engem nem köt,
a gondolat csak játék,
fel, fel! Vígan éneklek, 
s szabadon repülök!
   Egy pillanattal később a cinke felröppent, s már ott sem volt, Szibillában pedig az öröm melegsége áradt szét. Hirtelen olyan könnyűnek tetszett minden! Még soha ennyit és ilyen jó kedvvel nem takarított és renovált a ház körül és nagyon élvezte munkájának eredményét.

   Egy darabig kitartott a megújult kuckó feletti öröme, de nem bizonyult tartós boldogságnak. Jött-ment a széllel, ami nem a tavasz, hanem újabb fagyos napok hírét hozta. Egy zord délelőttön Szibillának nagyon elege lett abból, hogy benn kell kuksolnia és nyoma sincs semmiféle valódi változásnak. „A fenébe, hogy megint visszaestem.” – gondolta bosszúsan. „El kell mennem valahová, ki kell, hogy mozduljak!” Egészen új csapásokon vágott neki az erdőnek és valahogy könnyebben is szelte az úttalan utakat, mint a korábbi, megszokott ösvényeket. Sok feszültség távozott belőle, de megújulása receptjét továbbra sem lelte.
   Többórányi tempós gyaloglás után egyszer csak meglátott egy hatalmas tölgyfát. „Hú, de gyönyörű vagy!” – mondta ki önkéntelenül hangosan, aztán elakadt a szava. Lassan közelebb lépett a fához, óvatosan megérintette vastag kérgét, mintha engedélyt kérne tőle, majd átölelte a törzsét. S csak ölelte, ölelte… Szeretet és nyugalom honolt ebben az ölelésben, kettejük természetes egységében. Ahogy így pihent, egyszer csak azt hallotta, mintha a fa suttogott volna neki – szavak nélkül, mégis szavak formájában is érthetően!
Vagyok, aki vagyok.
Mély sárban gyökerezem, 
s a magas eget ölelem.
Mindig helyed van bennem,
megtartalak szelíden.
Szibilla derűsen tért otthonába.

   Békével telítődtek a mindennapok. Nimfácskánk azt vette észre, nincs semmi, amihez ne tudna meghittséggel fordulni, legyen szó éhes őzekről, egy kicsorbult teáscsészéről vagy a reggeli beágyazáskor az ágyneműjéről. Sokkal kedvesebb volt önmagához is. Amikor valami buta agyaláson kapta magát, tudott mosolyogni, mintha megsimogatná a saját arcát: „ejnye, hagyjuk már, nem jó ez nekünk! Gyere, mutatok valami mást!”
   Egyik nap a szomszédos domboldalon zsendülő zöld hajtásokat vélt felfedezni, ám amikor közelebb szaladt, látta, hogy az nem pázsit, csupán száraz, tavaly téli moha; érzékcsalódását a vonuló felhők okozhatták. Az ég vigasztalanul szürke volt. Másnap szakadni kezdett az eső, mintha dézsából öntenék és jó darabig nem is akart elállni. Szibilla egy ideig élvezte egyenletes kopogását az ablaktáblákon, de aztán megunta, sőt idegesíteni kezdte. Újra visszatért belé a nyugtalanság és elégedetlenség, s mire az eső elállt, már megint betemette, ám ezúttal teljesen.
   Érezte, hogy nem jön több segítő üzenet, Olívia, Míra és Amélia is megtette érte, amire képes volt. Egyedül maradt, tanácstalanul. Csak ő, csak ő, csak ő van itt és az erdő; mozdulatlan, cselekvésképtelen. 

   Egykedvűen vágott neki a kunyhója közelében nyíló, ismerős sétaútnak. Volt ebben valami végérvényes: maradék hite is cserben hagyta, és többé nem akart küzdeni. Ahogyan ezen tűnődött csendesen, egyszer csak hangot hallott, nagyon halkan, s egészen belül. „Nézz csak körül!” 
   Megállt és körbe tekintett a vízmosáson, a vastag, nedves avartakarón, a cserfák szemének-szívének oly’ ismerős rengetegén és a halványszürke égen, melyen vadmadarak szálltak. 
   „Mi történne, ha minden így maradna? Ha az erdő, a vízmosás, a fák, az ég, ha semmi nem változna?    Mi történne, ha te sem változnál? Pont így maradnál, ahogy most vagy? Az olyan rossz lenne?” Szibilla végignézett kinyújtott két tenyerén, majd egész testén, sötétkék bársonyruháján, mokaszinján… a kásás hófoltokon megcsillanó fényen, az ebben a pillanatban vele együtt lélegző avaron… nagy levegőt vett és kifújta… „Az olyan rossz lenne? Az olyan rossz?”
  Elöntötték a könnyek, de ezek a megkönnyebbülés és az öröm könnyei voltak. Sírt és nevetett egyszerre és olyan bolond, kérdőjelek nélküli szeretet ragyogott fel benne minden iránt, hogy megpördült vele a világ.
   Pörgött-forgott, mégsem szédült, tágult, pulzált, lángolt, s aztán szelíden újra megérkezett: pont, oda, ahol volt. Semmi nem változott. És minden tökéletes volt, éppen így, ahogy.
   Olyan kerek, amennyire csak lehetett. Már most.
  Szibilla mosolyogva folytatta a sétát, s ahogy a vízmosásból felért, a cserfák ölelte kis tisztáson, az avarban megmaradt hófolt mögött meglátott valami fénylőt. Odasietett, hogy üdvözölje az első hóvirágokat.
   Bizony hát, így történt, hogy Szibilla megtalálta helyét a teremtésben, lelkesedése és Valóságlátó ereje pedig soha többé nem hagyta el. Hogy is hagyhatta volna? Hisz’ ő maga volt az!
Vagyok, aki vagyok.
Szívvel nézek, 
s a kép feléled. 
Lelkem benned,
Téged látlak, 
rád ragyogok.

💗

Tetszett a mesenovella? Jelezz vissza hozzászólásban vagy üzenetben!

A novellasorozat valamennyi darabját megleled itt!

Szeretnéd a polcodon tudni és bármikor olvasni a csendvirágokat? :) 
2020 tavaszán megjelent első verses-novellás kötetem! 

 
💮

© Csendvirágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

  Minden jog fenntartva! A szöveg a szerző szellemi tulajdona. 
A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos! 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése