Kezdetben vala az álmatlanság. Két héten át holtfáradtan, módosult tudatállapotban vonszoljuk magunkat, mert minden éjjel menetrendszerűen bekapcsol az ismeretlen helyről, a mély, ösztöni világból érkező, mégis valamiféle struktúrára, megismerésre és elismerésre vágyó erő. Elemi ellenszegülés, ordításig fajuló, szavakkal el nem mondható, óriási „neeeem”- nyomában pedig a teljes tehetetlenség. Egy emlékezetes pillanatban nagyanyáink bölcsességéhez fordulunk: hajnal kettőkor előkerül egy minibárból származó ouzós üveg, az alkoholt apró kenyérkockákra locsoljuk. A pelenkázóasztalon égnek meredő hajjal és értetlen tekintettel ülő egyéves nagyvonalúan elrágcsál egy-két falatot, majd folytatódik a műsor, ezúttal reggelig.
Lenyelt, megemésztett és kidobott minket a cet. Bárhogy is akartuk, nem sikerült megoldásra jutnunk. A hullám távozott, a gyermek édesdeden alszik, a megkönnyebbülésünk azonban beárnyékolja valami baljós előérzet. Mindketten tudjuk, bár még képtelenség megfogalmazni: nem vagyunk többé biztonságban.
Azután jött a víz. Egyik nap még örömteli szeánsz az esti fürdő, majd váratlanul rémült sikoltás fogadja. Két és fél évesünk még csak nagyon gyér szókinccsel rendelkezik, de ami még rosszabb: mintha azokat is elfelejtette volna, amiket eddig tudott. Egyszerűbb mondatai is voltak, most azonban egyáltalán nem sikerül megértetnie magát. Nem tudjuk megfejteni, mi ez a halálfélelemhez hasonló, heves reakció a vízcsobogás hallatán – a körömvágásnál történik hasonló, mintha valóban az életéért küzdene. Igyekszünk megnyugtatni, gyengédséggel, erővel vagy a kettő elegyével, figyelünk rá, bátorítjuk; hiába.
Hónapokon át tart az esti őrület, ám közben történik valami, ami még furcsább: kezdjük nem pusztán megszokni, hanem mintha egyenesen belelazulnánk abba, ami van.
Hogyan lehet megbékélni valamivel, ami annyira kényelmetlen, hogy minden porcikád tiltakozik ellene? Miközben újra és újra megéljük ezt az állapotot, s mást tenni nem tudunk, mint hogy jelen vagyunk benne, valahogy könnyebbé válik. Amikor mi, szülők másképp látjuk a megoldást és korábbi, ösztönös mintáinknak engedelmeskedve egymásnak ugranánk, egyre többször döntünk úgy, hogy tudatosan kilépünk a veszekedésből. E mozzanat felelősségét nem terheljük a másikra, ám amikor egyikünkben megtörténik, azt tapasztaljuk, hogy magunkat és egymást egyszerre emeljük vele. Összefonódik a tekintetünk, felnevetünk. Tesszük a dolgunkat, s amikor aztán egyik pillanatról a másikra véget ér az ismétlődés, szinte fel sem tűnik: már elfogadtuk.
Nimród élvezettel fürdik minden este, mintha nem is ugyanaz a kisfiú lenne, és még egy sor dologgal ugyanez zajlik le. Előbb jön a hatalmas, feszítő és nyomó, mindent betöltő hullám; egy új szokás, egy erős ellentartás, valami megakadás. Eltart egy darabig, majd elmegy, és szó szerint egyik napról a másikra beáll az új rend. Látszólag mindenféle értelem nélkül, mint a fájdalom görcsös összehúzódásai - és pont úgy is múlik el, felfoghatatlan kegyelemből.
Ellenállunk, kiválunk és foggal-körömmel védjük magunkat. De ha merünk szeretni, rájövünk, hogy nincs, soha nem is létezett a különállóság.
S ha engedjük, hogy elöntsön bennünket a szeretet önmagunk és egymás iránt, legmélyebb, legősibb félelmeink közepette is felismerjük: az otthon biztonságában vagyunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése