Sokáig nem tudjuk, mit vegyünk neki, mert ő nagyon más, mint a többi gyerek. Legjobban botokkal, falevelekkel meg hasonlókkal szeret játszani, de azokat sem gyűjti, simán otthagyja bármelyik pillanatban. Mint ahogy imád köveket dobálni a vízbe, a lefolyó örvénylését, a filmek végén legördülő stáblistát vagy a lassan feloszló felhőket nézni: egyszerűen élvezi a dolgok természetes mozgását, színeváltozását.
Mit ajándékozz karácsonyra egy öt éves, nem beszélő autista kisfiúnak, akinek nincs egy kiemelt érdeklődési területe? Gyakran olyan, mintha semmi sem érdekelné úgy igazán itt, a Földön, legalábbis nem azzal a szenvedélyes kötődéssel, ahogyan mi, emberek szeretünk belebonyolódni mindenbe.
Van viszont egy katalógusa, benne játékfigurákkal, amit mostanában nagyon szeret nézegetni, főleg a pompás külsejű, művészi kidolgozottságú sárkányok képeit.
„Hát persze!” – csapunk szinte egyszerre a homlokunkra.
Megszerezni a varázslatos jégsárkányt mégsem bizonyul könnyű feladatnak, pont ugyanolyat nem is sikerül találnunk. Több körös telefonálgatás, majd online rendelés és várakozás után azonban ott állunk az ünnep estéjén, kezünkben a becsomagolt kartondobozzal.
„Ünnep.” Nimródnak nem jelent semmi különöset a karácsony, minden nap szeret velünk lenni. Szeret lenni – csak úgy, általánosságban.
Az ajándékoknak nem örül igazán, előfordult, hogy azt mondtuk, vehet magának bármit a játékboltban, játszott egy kicsit a kiválasztott autóval, aztán visszatette a polcra, hisz' annak ott a helye. Azért azt érezzük, hogy ha valami, akkor a fehér-világoskék sárkány tetszik majd neki, bár inkább csak reménykedünk benne. De az, ami történik, minket is meglep.
Miután kis segítséggel kibontja a csomagot, előbb kinyújtott karral, a két szárnyánál fogva maga elé tartja a sárkányt, majd elkezd vele pörögni-forogni a szobában.
És forog, körbe-körbe, miközben csodálkozó mosollyal nézi. Mintha végtelen örömben egyesülve táncolna vele, de nem is csak vele, hanem mindennel! Az egész szobát beragyogja ez a szó nélküli, ártatlan élvezet.
Sokáig tart, talán perceken át, mégis egyetlen, mély, tágas, villanásszerű, eksztatikus pillanatnak tűnik.
Sírunk és nevetünk, felváltva, vagy inkább egyszerre.
Miért is kellene elképzelésekhez kötődnünk? Amikor elengedjük őket, elbűvöl bennünket a dolgok önmagáért való szépsége.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése