2017. május 10., szerda

Aziza álma - A szerelmes nő meséje (részlet)


Éjféli imára hív a müezzin fátyolos hangja Tanger háztetői felett. Aziza ma éjjel is ide-oda hánykolódik színes selyempárnáin, mostanában kerüli az álom. A Költőre gondol, aki talán épp egy félkész vers fölé görnyed… vagy az ablakban könyököl, s egyik cigarettát szívja a másik után. Vagy egy másik nőt ölel. Egy biztos: nem ővele van.

Aziza úgy érzi, egy évezrede várakozik már a szerelmére, be van ide zárva, mint valami toronyszobába. Magánya egész kertet szőtt benne, befonják az indák. Nem, még ha a vágyakozás teremtette is őket, akkor sem tud gyönyörködni ezekben a növényekben; fojtó, tüskés, húsevő virágok!

Felkel az ágyból, a konyhába siet, vizet tölt a míves rézkancsóból, iszik egy kortyot.

Visszafelé menet körbenéz tágas padlásszobáján, mely a hold ezüstfényében most egy nem is evilági térnek tűnik. Szépséges káosz, afféle igazi művészlakás; az ilyen pillanatokban rácsodálkozik: én tényleg itt lakom? Szétdobált ruhák, könyvek, festékek és ecsetek kupacai, festővásznak talán sosem elkészülő képekkel, antik, félig letakart hatalmas állótükör – nagyanyai örökség, miként a szénfekete ragyogó szempár és az ugyancsak sötét, hosszan leomló, sűrű haj.

A tükröt takaró gyolcsleplet lerántva szembenéz magával. Nem tetszik neki, amit lát. Mosolyogni próbál; erőltetett, lelepleződik. Pedig napközben oly’ valódinak tűnik ez a mosoly! S ő szórja is bőkezűen, ahogyan reggelente a piacra menet végigvonul a nyüzsgő kikötőváros girbegurba utcáin, vagy a délutáni lágy fényben a festőiskolai tanítványoknak magyaráz. Vonzza az embereket, akár a méheket egy mézédes illatú virág. Ám ő jól tudja, milyen elvadult a benső kertje.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése