- Ne legyünk már ennyire helikopter-szülők! – mondom. Kicsit szédülök attól, hogy a gyerek koncentrikus körökben kering körülöttünk a pad és a platánok négy méteres sugarában. Isteni az idő, pólós-meleg van, a napfény simogat, nem éget. Együtt ülünk ebben az édenkertben – a desedai arborétumhoz nincs fogható -, szemben a víztükör aranyfénnyel pettyezi a horizontot, s ha jól látom, még a hattyúk is feltűnnek. Teljes az idill, csak az autimanónk berreg körülöttünk, lábujjhegyen futkározva és azokat a lehetetlen, csak rá jellemző hangokat kiadva. Mindig más a sláger, a mostani szakaszában valahogy így hangzik: „bijojó”. Nem lehet tőle agybajt kapni.
- Oké, igazad van, ez már tényleg túlzás. – sóhajt Io. Nimród hatéves, s bár nap, mint nap kijövünk a szabadba, legfeljebb másodpercekre tartózkodik a látó- és hallóterünkön kívül. – Nagyfiú már.
- És egyre okosabb! Látod, milyen jól viselkedik mostanában. – fűzöm hozzá. Nevetünk, hiszen megint a „felmentő-sereget” játszom. Nem mintha hibáztatná őt bárki is, de gyakran nem könnyű megkülönböztetni, hogy valami az állapotából vagy a viselkedéséből fakad. Előfordul, hogy az apukája kicsit szigorúbban, én pedig megengedőbben ítélem meg ugyanazt, s közben mindketten a legjobbat akarjuk neki.
- Engedjük kicsit szabadon! Mondjuk… egy perc. - Io elfordítja a tekintetét Nimródról. - Nézzük, mit lép!
- Legyen két perc!
- Egy bőven elég. Próbáljuk ki! - az órájára néz, majd rám.
Rendben. Én is a szemébe nézek.
- Játssz csak, kicsim, menj szabadon! – szólunk ki Nimródnak.
És számolunk. „Egy. Kettő. Három.” Aztán csak csendben, nevetés-visszafojtva várunk. Vajon letelt-e már az egy perc? Úristen, de nehéz megállni, hogy ne nézzünk oda, mit csinál! Most tudatosítjuk, mennyire rá voltunk függve a figyelésére. Egy gombostűt nem lehetne leejteni, szerintem a harkály kopácsolását és a vadnyulak szökkenését is hallom. Jó kis játék ez. Na, most… talán még nem is telt le az egy perc, de…
Döbbent csend. Nimród sehol!
Először még nyugodtan kiáltozzuk a nevét, biztos, hogy itt van valahol, a közelben. Az arborétum lombos fái, kis ligetei és tisztásai sűrűn veszik körbe a fő ösvényt, melynek szélén letáboroztunk.
- Kisfiam, ez nem vicces! Gyere elő!
- Nimród, azonnal gyere ide!
Öles léptekkel indulunk előre megszokott sétánk útvonalán, közben minden ligetbe betekintünk; jobbra az ecetfák, odébb az ezüstfenyők csoportjai. Odáig biztos nem ment el!
- Ott lesz, ott mindig megállunk! – mondom, és előre szaladok. A szívem a torkomban dobog, de a solar plexusom is ég. Én már tévedtem el az arborétumban!
Benézek a nagy fenyők ölelte, vastag tűlevél-réteggel borított kis szentélybe, ahonnan mindig gyantával az ujjain szokott távozni, miután kijátszotta magát botokkal és tobozokkal. Nincs itt!
- Úristen, nem vagyunk normálisak! Hogy engedhettük el! – rikoltom, de elhatározom, hogy higgadt maradok. – Meglesz! Elő fog kerülni. Most!
- Nimród. Azonnal. Gyere. Ide. – Io hangja ellentmondást nem tűrően erélyes és nagyon hangos. Érzem, hogy ő is remeg belül, de nem veszítjük el a fejünket.
Sehol nincs! Most világlik fel, hogy bármilyen otthonosan is mozgunk itt - megszámolni sem tudom, hányszor jártuk be a fő útvonalat -, irtózatosan nagy ez az arborétum. Egy ilyen kisfiúnak mindenképp. És a víz! Visszaúton mindig a tópart közelében jövünk! Mi van, ha már elért oda? Ha már beleesett! Nem. Nincs időm rettegni.
- Előre rohanok! – mondom Io-nak.
- Rendben, én keresem az oldalsó sávokban.
Meglesz. Meg kell lennie. Úgy szaladok, hogy megfájdul a hasam, szúr a tüdőm, közben jobbra-balra is tekintgetek, de valahogy az „előre, előre” a cél. Végig az ösvényen. Amikor nagy sétát teszünk, mindig középtájon, a fedett fa pihenőhelyen szoktunk ücsörögni. Lehetetlen, hogy addig eljusson, ennyi idő alatt futva sem tehető meg a nagyjából fél kilométeres táv, de megyek tovább.
Elképesztően kihalt ma az arborétum. Általában sincsenek sokan, de most egyetlen embert sem látni. Mintha még a madarakat sem hallanám, csak a mi „Nimród, Nimród!” üvöltéseinket. Mit fogunk csinálni? Rendőrt hívunk? Többed magunkkal átfésüljük az egész területet? A víz, a víz… ugye nem?
És aztán, a pihenőhelyhez érve, annak is a túlsó oldalán… igen! Ott van! Épp úton, már nem villámgyorsan szalad, valamivel óvatosabban halad előre, a nagy, zöldellő diófa törzsét érintgeti. Pont idáig még nem jöttünk el; legfeljebb egy vagy két méterrel van túl annak a területnek a határvonalán, amit már jól ismer.
- Nimród, gyere ide azonnal! Kisfiam…
- Megvan! – üvöltöm Io-nak, aki már a közelben jár.
- Ezt nem szabad! Ilyet soha többet! Elmentél messzire. Kerestünk! Hogy jöttél el idáig?
Angyali arccal néz rám.
Olyan, mintha csak a lába vitte volna. Felfogja, hogy rosszat csinált, mégis, azt látom, nem érti, mi ezzel a baj: ő csak odáig jött, ameddig szoktunk. Igaz, hosszú, pihenőkkel tarkított, majd’ félórás sétáinkon, nem egy perc alatt! Látom magam előtt, ahogy boldogan nyargal. Szabad utat adtunk neki és ő élt vele.
Átölel. Jön az apukája is. Dorgálás, majd nagy, hármas ölelés következik.
Minden jól van. Nehéz, mégis jól van. Most már nem csak a megkönnyebbülés önt el, de a hála is.
Néha mindannyiunkat elszólít a vadon. Talán bele is veszünk, de mindig előkerülünk.
**
