Próza: INVERZ DIMENZIÓ

Ahogyan leheveredett a kanapéra és kinyújtózott, az otthonlét édes érzése áradt szét benne. Messze több volt ez kényelemnél vagy az ismerős dolgok adta biztonságérzetnél: határtalanná tágult tudatában az öröklét békéje honolt. Itt volt. Felismerte. Élte minden porcikájában.

Tekintete egyenesen fölfelé szegeződött… a plafon… a csillár körvonalai… a szemcsés-félhomályos derengés… látvány és érzet hirtelen egy másik péntek éjszakára nyitottak kaput. Játszi könnyedséggel ment végbe az egész, mint valami légi tánc: a tér-idő fölé magasodó kupolává görbült, majd finoman átfordult, feltárva egy ismerős, inverz dimenziót.

Ugyanúgy feküdt a hátán, egy másik kanapén, feje fölött egy másik csillárral… de pontosan ez volt az a pillanat! Régi énjét egyszerre látta kívülről és önmagán belülinek, egyszerre nézett mostani és akkori szemével.

„Itt van a Teljesség. Megvan, amit keresel.” – valami ilyesmit suttogott magának, de szavak nélkül, inkább az érzetet küldve vissza az időben.

Aztán elmosolyodott, mert pontosan érzékelte, hogyan szűri meg a visszaküldött üzenetet az én-tudat. Az Egység hívószavát hallja meg, mely az eksztázis felé sodorja… az érzés mindent elsöpör, egész lénye tűzben izzik… mintha mindjárt felcsavarodna a plafonra! A vágyakozás kitölti, szétfeszíti… mi ez? Honnan jön? „Ő… ő… ő!” – dübörgi a tudata, hisz’ csak valami külső erőként képes értelmezni, ami most elragadja. Aznap éjjel újra megerősödik a kötés a régi szeretővel, s az elengedést pokoli szenvedésként éli majd meg…

„Nem baj. Gyere csak!” – súgta magának. „Itt várlak.” A kupola lassan bezárult. A régmúlt én tapasztalását itatóspapírként szívta magába a mostani csend… felolvadt, eltűnt benne.

Fölötte, benne végtelen tér - időtlen nyugalommal ragyogtak a csillagok.