Januárban Élethivatás kurzust tartottam egy csodás 15 fős csapatnak és nagyon élveztem a beszélgetéseket Veletek!
A kérdéseitekből szemezgetek, elsőként egy olyan témát kiemelve és blogbejegyzés formájában is megvilágítva, ami iránt általában is sokan érdeklődtök: a kitartásét, úton maradásét. „Rájöttem, hogy nem tudom magam motiválni. Amiket felírtam a motivációs listához, azok nem igazán motiválnak engem. Itt elakadtam. Nálam az szokott beválni, hogy ha érzem, ég a talpam alatt a talaj. Az a típus vagyok, aki utolsó nap tanul a vizsgára, vagy aznap reggel... akkor tudok összeszedett lenni. Nem működik, hogy jutalmazom magam, mert valójában úgyis folyton ezt teszem az alacsony önbecsülésem kompenzálására. Hiába mondják, hogy a célok elérése motiváló, és ha nem motivál eléggé, akkor nem az igazi célod... ez nekem sántít.
Ez a félelem motiváltság, amit fent írtam, kockázatos dolog, nem hiszem, hogy ezzel kellene motiválnom magam. Vagy tudom ezt valahogy kevéssé veszélyes formában alkalmazni?
Hátha tudsz egy másik nézőpontot, jó ötletet adni ebben a témában!”
Egyrészt tehát akkor vagyok motivált (és szerintem a szó valódi értelmében mindannyian akkor vagyunk azok), ha öröm (életöröm, Léleköröm) van abban, amit csinálok, sőt: abból indul ki!
Azt tapasztaltam, hogy a célok kevésbé vagy máshogyan, legfeljebb rövidtávon és nem a lényeget tekintve motiválnak. Persze szükségesek az úton, de ezek elé is oda tennék valami mást: a szándékot. Azaz a "mit elérni?" elé a "milyen szándékkal, miért tenni?"-t!
Visszatérve az örömre, az örömteli önkifejezésre: ennél nagyobb - és tartósabb - motiváció, minthogy örömből és örömmel tesz az ember valamit, szerintem nincs.
Van azonban egy másik faktor is, hisz' "szabad önkifejezést” emlegettem. Az önmagunkban való kételkedés bizony felül tudja írni a természetes örömérzetünket.
Szóval ne bonyolítsuk túl, önmagunk elszabotálásának alapvetően két oka van:
Ahhoz, hogy kellőképpen tudd motiválni és az úton tartani (a TE utadon!) magad, elsősorban az önismeret és a számodra igazi, önazonos létezés iránti elkötelezettség kell.
Amire az elhívatottságot érezzük, a Lelkünk vágya, nem olyasvalami, ami hiányozhatna belőlünk, vagy ne tudnánk benne „jók” lenni!
A körülményeinken pedig csak akkor tudunk változtatni, ha megértjük: senki más nem hagyhatja jóvá helyettünk, amit teszünk!
Azt tapasztaltam, hogy a célok kevésbé vagy máshogyan, legfeljebb rövidtávon és nem a lényeget tekintve motiválnak. Persze szükségesek az úton, de ezek elé is oda tennék valami mást: a szándékot. Azaz a "mit elérni?" elé a "milyen szándékkal, miért tenni?"-t!
Visszatérve az örömre, az örömteli önkifejezésre: ennél nagyobb - és tartósabb - motiváció, minthogy örömből és örömmel tesz az ember valamit, szerintem nincs.
Van azonban egy másik faktor is, hisz' "szabad önkifejezést” emlegettem. Az önmagunkban való kételkedés bizony felül tudja írni a természetes örömérzetünket.
Szóval ne bonyolítsuk túl, önmagunk elszabotálásának alapvetően két oka van:
1.) Olyasmit csinál az ember, ami nincs vele összhangban. Nem esik jól, ezért halogat, ezért nehéz kitartania. A megoldás / feloldás, hogy egyszerűen nem kell erőltetni. Viszont merni kell beleállni abba, amit tényleg örömmel jön! (A de a körülmények nem engedik kitételre lejjebb mondok még valamit!)
2.) Megvan már, mit esik igazán jól csinálni, mi van a Lelkünk hívásával összhangban, de a magunkban való kételkedés miatt blokkoljuk.
Mondok egy példát: imádtam írni már kisgyerekként is, ösztönösen jött a készség, a tehetség is, aztán kamaszkorban letörtek a szárnyaim és nagyon erősen elkezdtem alárendelődni az engem ért hatásoknak, tekintélyeknek, más embereknek. Frusztrált voltam, így nehezemre esett újra kezembe venni a tollat, halogattam, pótcselekvésekbe, függőségekbe menekültem (máskor meg pont az írás volt a kényszer).
Ami segített, hogy az öröm és szabadság iránti vágyam, az erőre kapás vágya (fokozatosan) felülírta a kételyeket. Másik hivatásomnak, a tanításnak is egyre tágasabb és megfelelőbb teret adva, folyamatosan tettem egyik lépésem a másik után. Ahogyan ebben a videóban is beszéltem róla, az évek során a tartalom folyamatosan érlelődött és a forma is folyamatosan változott - s változik azóta is.
Amire az elhívatottságot érezzük, a Lelkünk vágya, nem olyasvalami, ami hiányozhatna belőlünk, vagy ne tudnánk benne „jók” lenni!
A körülményeinken pedig csak akkor tudunk változtatni, ha megértjük: senki más nem hagyhatja jóvá helyettünk, amit teszünk!
Ha esetleg olyan emberek vesznek körül, akik folyamatosan abban erősítenek meg, hogy ami Belőled fakad az nem megfelelő, akkor nem olyan környezetben vagy, ami Veled összhangban lenne!
Ha a magadban való kételkedés megszűnik, a környezeted is változni fog. Ez tűnhet ijesztőnek, de valójában ez a dolgok rendje.
Volt egy idézet - nem is emlékszem, kitől származott, most pedig nem találom -, de valahogy így hangzott: "mélyen hiszem, hogy a világ nem a szenvedés-tengely körül forog, hanem az öröm élteti". Ez nekem például annak idején sokat adott, megérintett és motiváló volt. Utána egyre inkább a saját felismeréseim vezettek egyfajta esszenciaként, de két dolog nem változott, és - amennyiben nem egy mások által kitaposott úton jársz, hanem saját magad(ét) kívánod megvalósítani -, ezek afféle kulcsok:
Amikor önazonosan nyilvánulsz meg, akkor természetes, hogy odaadó vagy, lelkes vagy, határozott és kiállsz mindazért, amit belül igaznak érzel. Így hát, ha motivációt szeretnél adni magadnak, akkor érdemes abban gondolkodnod, mivel tudod erre emlékeztetni magad.Lehetnek ezek élmények, felismerések, olyan érzeteknek az emlékei, amikor nagyon összhangban voltál magaddal, vagy olyan zenék, videók, filmek, idézetek, verssorok, amiket egyfajta útjelzőkként választasz magadnak. (Utána aztán valószínűleg elengeded majd őket, addig nyúlsz hozzájuk, amíg szükséges.)
Volt egy idézet - nem is emlékszem, kitől származott, most pedig nem találom -, de valahogy így hangzott: "mélyen hiszem, hogy a világ nem a szenvedés-tengely körül forog, hanem az öröm élteti". Ez nekem például annak idején sokat adott, megérintett és motiváló volt. Utána egyre inkább a saját felismeréseim vezettek egyfajta esszenciaként, de két dolog nem változott, és - amennyiben nem egy mások által kitaposott úton jársz, hanem saját magad(ét) kívánod megvalósítani -, ezek afféle kulcsok:
1.) Figyelni a bennünk lévő Érzésre. (Nemcsak az érzelmekre, ezért írtam nagybetűvel - inkább azokon túl vagy azok mélyére. Önismeret, őszinteség, önazonosság, a Lélek hívása – így vagy úgy, de ez minden kurzusomban, a kifejezetten íróiakban is ott van alfa és omegaként!)
2.) Merni lépni, menni. Ahogy fentebb is utaltam rá: a forma, az eszközök, a kapcsolatok, a lehetőségek, minden, de minden a megfelelő módon és időben megjelenik! De csak akkor, hogy ha mozgásban vagyunk, ha együtt (egyként) áramlunk az Élettel.És bizony: le lehet vetkőzni az alacsony önértékelést is, de igazi ez csak akkor lesz, ha belülről töltődünk fel szeretettel, önbecsüléssel... és milyen csodás, hogy ezt megtehetjük! :)
Mert valóban mindenünk megvan hozzá! Már most.
Kitartást, felszabadultságot és sok örömöt kívánok minden úton járónak, bármi is az, ami igazi lelkesedéssel jön Belőletek!
Szeretettel:
N'alika
**
A Csendvirágok Facebook-oldalát itt kedvelheted, ez pedig a Felszabadító Kreatív írás Fb- oldala.
(Ha szeretnéd megkapni a frissítéseket, a követési beállításoknál érdemes
a "Kedvencek" besorolást választani - egyszerre több oldalt is lehet így követni!)
Hírlevelemre itt iratkozhatsz fel - 2-3 hetente, általában extra tartalmakkal küldöm!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése