ARS POETICA

 „Az embereket nem érdekli az alkotásod, addig, amíg el nem mondod nekik, miért érdekelje őket.” – így szól a mai művészetmarketing egyik alaptézise, engem pedig elgondolkodtat a „miérteken”.

Miért írok? Miért csobog a patak, süt a nap, fakad a forrás?

Miért olvasol? Miért figyel az ember jó érzéssel arra, ami természetes, és töltődik belőle örömmel?

Amióta megtanultam írni és olvasni, író és olvasó ember vagyok. Mindig író és tanár akartam lenni; mindig is írtam, lelkesen, szenvedéllyel, az ön- és világértelmezés igényével, felfedezni akarva azt, ami bennem van és azt, amibe beleszerettem.

Amikor úgy hittem, blokkolt a kreativitásom, esszéket, tanulmányokat, naplót írtam, amikor újra kezembe vettem a „saját tollam” – egyben a sorsom – jöttek a novellák, regények; később magamat is egészen meglepve a versek, mesék és még számos, nehezebben bekategorizálható, új megvalósulás.

Az, amit spiritualitásnak neveznek, már kisgyerekként mélyen evidens volt számomra: a lelkiségem, az anyagon túli valóságom az, ami a valódi, míg anyagba belekötődnöm, személyiségen keresztül és testben élnem, ahogy cseperedtem, egyre nehezebbnek, fájdalmasabbnak, küzdelmesebbnek tűnt.

Bár sosem hagyott el egy finom, de határozott benső bizonyosság - egy érzés arról, ami vagyok -, elveszítettem önmagam.

Kamaszként és fiatal felnőttként az írás segített haza-haza pillantani vagy csak közelebb kerülni magamhoz; bátrabb, őszintébb, könnyedebb tudtam lenni írásban, mint szóban, és jobban tudtam figyelni.

Az első olyan írásom, ahol tudatosult, hogy valami szavakon túliról írok, az egyik szakdolgozatom volt, melyben a filmzene kapcsán legmagasabb szintű „hangként” és esszenciaként a csendhez jutottam el.

Amikor tíz év intenzív spirituális önismereti út és önkeresés után szertefoszlott az egóval való azonosulásom és magamra ébredtem, harminchárom voltam és már javában írtam újra szépirodalmi műveket, sőt tanítottam is az írást. Ezután hosszabb időre leálltam ezekkel, nem vágytam önkifejezésre, az írást is csak szükséges eszközként, illetve a spirituális tanítói szolgálatomhoz és könyvíráshoz használtam.

Aztán teljes önátadásban és megadásban elindult a Csendvirágok. De tényleg úgy, mint ahogy a virág bújik ki a földből vagy folyik a folyó. Nem volt vele semmi szándékom, nem fűzött hozzá semmi érdek, de jó és természetes volt megosztani azt, ami létrejött.

A valóságról írtam és írok - a Valóról, ahogy ma is nevezem, mert a kisbetűs valóság mögött ott a nagy, az emberiben az Isteni.

Egy ideig az Isteni jobban érdekelt, le akartam fejteni magamról mindent, ami illúzió, ami nem én vagyok.

Aztán jött a nálam nagyobb, tiszta lét-öröm, és annak a tudata, hogy az Isteni az emberin keresztül szemléli önmagát, és hogy számomra már nincs semmiféle ellentmondás vagy feszülés abban, hogy Isten és ember is vagyok, ahogy mindenki. Hogy hatalmas és kicsi is vagyok, erős és esendő. Hogy én nélküli vagyok és van énem is, amit magam teremthetek újjá. Hogy hallgathatok és szavakba is önthetem azt, ami van – tökéletesen szabadon.

És ha most visszatérek a művészetmarketingre, mosolyognom kell, mert hogy lehet ezt eladni, hogy lehet érdekeltté tenni benne az olvasót, hogy olvassa? Egyáltalán kell-e ezt tenni? Nem. Nem szükséges.

Miközben persze jó érzés, felemelő és örömteli, amikor valaki rezonál egy írásomra, amikor magára ismer benne – jelentsen bármit is ez a magára ismerés.

De tudom, minden beképzeltség nélkül, hogy ez egy magas tudatosságbeli szint. Érettség kell ahhoz, hogy akár az előbb leírtakat értelmezni vagy érzékelni tudja valaki. Érettség kell ahhoz, hogy ez a minőség őszintén vonzza, inspirálja, hogy ez okozzon neki örömöt. Ezt pedig nem lehet siettetni, sem erőltetni.

Az, amit íróként kifejezek, a valóságról szól, arról, ami vagyunk. Arról, ami valódi bennünk, és arról, ahogyan - minden színjátékon és szerepen túl - valóban tudunk kapcsolódni magunkhoz és egymáshoz.

Ez finom és megfoghatatlan, nem nagyon lehet még beazonosítani sem, nemhogy megmondani, mit nyersz vele.

Valódi önmagadra emlékezni, „rá” figyelni a művészet által milyen érzés?

Ha megpendíti a benső húrjaid, ha magadra ismersz abban, amit mondok, akkor ez történik, és ez öröm számomra.

Köszönöm, hogy elolvastad ezt a kicsit hosszabb ars poeticát! :)

Szeretettel üdvözöllek:

N'alika