Kora nyári séta a belvárosban. Lépteim monoton ritmusa, szándékolt szándéktalanságom békét teremt. A hétvége csöndjében a gondolatok elcsitulnak, az azonosulás örvényébe vonzó kígyók visszahúzódnak.
Még nem forró a meleg, pedig mindjárt delel a nap. A bőröm leheletnyi szellő simogatja, bizsergeti a hajszálakat a tarkómon.
Lépek és lélegzem.
Milyen sokfélék vagyunk, mennyi világ - mennyi tökéletes lehetőség, hogy tapasztaljunk!
És mekkora áldás, hogy itt vagyok, birtokolva az egyetlent, ami valóban az enyém: tudatosságom, melynek révén minden pillanatban szabadon dönthetek, miként élem meg a forma táncát!
Vasárnapi ebédek illatát érzem. Ablakról ablakra másmilyen ételekről mesélnek, mégis ugyanolyan a kigőzölgésük.
Mosolyogva emlékszem: talán külön asztaloknál ülünk, de egy család vagyunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése